Az alkotómunka lüktetése. Fölsistereg a tűzpisztoly, a vörös izzás ráközelít a rézlemezre, s a pisztolyos kéz rajzolni kezd: formákat és színeket teremt. Madarassy István bepillantást enged alkotói munkájába. Közben szelíd, tovahullámzó szavak: „Októberben Milánóban nyílt kiállításom. Márciusig láthatók a képek és szobrok ott, közben két hétig a párizsi pénzügyminisztérium halljában állították ki egy részüket.” Itáliához szellemi vonzódás köti. A reneszánsz nagymestereket említi… Gyermekként ennek a világnak a levegőjét szívta magába édesapja, Madarassy Walter szobrász- és éremművész közelében. Rátekintek, s mintha hallanám a Fuvolás lány szobrából fölröppenő hangokat. Odébb a fagottos férfi, s készül – még rajzba öltözötten – a többi zenész: az oboás lány, a trombitás és a kürtös. „Rajzolás és mintázás közben apám mindig muzsikát hallgatott. Nekem is fontos a zene. Ha csöndes munkát végzek, s nem kalapács van a kezemben, mindig szól valamilyen dallam. A zene megnyugtat, ugyanakkor inspirál.” Ezért örült a Zeneakadémia felkérésének: készítse el a fúvóssorozatot. „Mindig fémmel dolgoztam, a rezet gyakorta párosítom kővel, fával, másféle anyaggal. Ifjúkori mesterem Engels József volt a főiskolán. Új szellemet hozott a képzésbe: feloldotta a hagyományos ötvösség és a szobrászat közti éles határvonalat.” Madarassy István ötvösként végzett a képzőművészeti gimnáziumban, majd ötvösművészként a főiskolán. „Olyan szellemi táplálékot kaptam ott, amely átvitt a plasztika, a képek mezejére.”
Szobrok és képek: milyenek ezek?
Rézlemezből készülnek, általa kialakított oxidációs eljárással „festi” őket. S az oxidáció adja a gyönyörű színárnyalatokat.
„Londoni kiállításom alkalmával kérdezték meg tőlem: hogyan készülnek a képeim? Tűzecsettel festem… Mint ars poeticámban is megfogalmaztam: a tűz és a láng által, ha a lelket is sikerül beléolvasztanom, akkor válik a kép képpé, a szobor szoborrá, a szoborkép szoborképpé.”
Hosszú folyamat végén jutott el ehhez a kifejezési formához. „A rézlemezben minden szín benne lakik, csak elő kell hívni őket.” Felsistereg a lángpisztoly. „Lehet, hogy ez sem a végleges, de újszerű út, amely megadja az anyag varázsát, a színvarázst. Négy selyemfényű kép egymás mellett. „Minden augusztusban két hetet a francia Alpokban töltök egy nemzetközi művésztelepen. A műhelyt nem vihetem magammal, ilyenkor előveszem a papírt és a ceruzát. Útirajzokat készítek a tájról és a városkáról. Ez a sorozat az Alpok-béli látvány adaptációja.” Hegyek, fenyők, árkok, vízesés, sziklahasadék, az utolsón pedig egy korpusz, fölötte a galamb – a Szentlélek… A francia kisváros főterén látott kereszt így kelt életre a műteremben.Kezdetben minden előkezelés nélkül használta fel a rézlemezt, s „a ráhegesztett plasztikával mutattam meg azt, amit éppen szerettem volna kifejezni”. Később a felület polírozásával kísérletezett. „Érdekesen jöttek elő a színek, majd amikor láttam, a nézőket zavarja a fényes felületen a visszatükröződés, abbahagytam a polírozott rézzel való játékot, s kitaláltam a selyemfényt. A finoman csiszolt felületből, ebből a selyemfényből igyekszem elővarázsolni tűzecsettel a színeket.”
A képek témája – bármennyire konkrétak legyenek is – maga a végtelen. A súlyos anyag légiessé, könnyeddé, játékossá válik Madarassy „tűzecsetje” alatt. „Ez a gyönyörűség: a rézlemezzel mindent meg lehet csinálni. A réz szent anyag, ugyanakkor játékra is késztet; aki szereti a fémet, annak örömöt és lehetőséget ad.” Szobrai rendkívül dinamikusak, miközben a már említett végtelenbe nyílóan légiesek. „Nagyon szeretem az embereket, az arcokat és a kezeket. Mi mindent el lehet mondani egy arckifejezéssel, egy gesztussal, s jó érzés, ha ezt át tudom ültetni a legkülönfélébb témájú szobrokba.” Kilenc „stációt” készített a Semmelweis Orvostudományi Egyetem megbízásából: a születés és az elmúlás között. A szakralitás – ha látszólag ugyan „profán” témát is érint – mégis fellelhető műveiben. Mi van a dolgok végén? Szelíd mosollyal tekint ki szemüvege mögül: „A jót, a szépet akarom megfogalmazni, az örömöt.” Kezdetben a négy evangélistát rajzolta meg tűzzel, később védőszenteket formázott: Szent Lukácsot, a festők és orvosok oltalmazóját, az ötvösök és aranyművesek pártfogóját, Szent Eligiust, aztán Assisi, majd Szalézi Szent Ferencet, „kezükbe adva a rájuk jellemző relikviát”. A millenniumi évben Mádl Ferenc köztársasági elnök Madarassy István műhelyéből adta át II. János Pál pápának a magyar szent házaspár, István és Gizella szobrát. Egy másik Árpád-házi, Szent Erzsébet alakja Wartburg várát ékíti. „Szent László-szobrom a győri herma általam »átírt« változata. Magán hordozza a herma jegyeit, de az én képzeletemben élő Szent László jelenik meg; ugyanakkor utalni akartam arra a formavilágra, amelyet a nagyszerű középkori ötvös kalapált ki.” „Sok szakrális munkám volt, remélem, lesz is még. A siófoki templomba tabernákulumot és gyertyatartókat készítettem, Sopronba örökmécsest és a tabernákulum ajtaját, a keresztelőmedence fedelét, s oda is gyertyatartót, legutóbb megint keresztelőmedencét a Magyar Szentek templomába. Többször dolgoztam a gazdagréti templomnak…” – az egyik székre mutat: nem is olyan régen még ott ült László atya… „Azóta megterveztem, a temetésre el is készült a szarkofágja…”A magasból – egymást segítve – levesszük Isten kezét. A hátoldal tanúsága szerint Dávid Katalinnak ajándékozta a Mester, most egy kiállításra kérte vissza. Vékony por a tenyéren és az ujjakon. Végigtörlöm, s a lassú mozdulat közben csöndes tűnődésbe süppedünk. Körbevéve a jelenléttel. Előkerülnek a káposztásmegyeri templomba tervezett keresztút képei… s miközben nézem a futó vonalakat, arra gondolok: szakrális és világi témák – ha jól meggondoljuk, az emberi horizont messzeségében a kettő összeér…
