A szerző Kőbányán, a Lengyel Házban előadást is tartott boldog emlékű Árpád-házi Konstancia (1238-1301) életéről. IV. Béla királyunknak és Laszkarisz Mária görög hercegnőnek tíz gyermeke született –Konstanciát a család hatodik gyermekeként említik. Ma, amikor a családok és így a társadalom is súlyos válságot él át, egész Európa számára nagy jel az Árpád-ház. IV. Béla családjából négy leánytestvér jutott az életszentségig: Szent Kinga (1234-1292), Boldog emlékű Konstancia, Szent Margit (1242- 1270) és Boldog Jolán (1244-1304). Konstancia – akit a római katolikus és ortodox egyházak közötti egységtörekvés apostolaként is tisztelünk boldoggáavatási ügyét ma a lembergi (Lvov, ma Lviv) érsek illetékes újra megvizsgálni.A hercegnő életének történetét a rendelkezésre álló – sajnos hiányos, esetenként egymásnak ellentmondó –történelmi források alapján nehéz pontosan rekonstruálni. Esztergomban vagy Székesfehérvárott született. Gyermekkoráról annyit tudunk, hogy édesanyjával és testvéreivel a tatárjárás elől menekülve 1241-ben Dalmáciába került. A magyar király lányához és a bizánci császár unokájához méltó gondos nevelésben részesült, lelki életére pedig erősen hatott szüleinek példája, akik ferences harmadrendiek voltak. Tizenhárom éves korában, 1251-ben vált IV. Béla politikai terveinek szereplőjévé. Konstancia élete – ő 1253-tól volt Halics királynője – férje politikájának árnyékában zajlott. Mindvégig hitt abban, hogy férje visszatér a római katolikus egyházhoz. Ő maga a vallás buzgó gyakorlásával és jó példájával járt férje előtt. Királynőként az ország társadalmi és kulturális felemelésének, valamint a katolikus hit megerősítésének szentelte életét. Támogatta a missziót, népszerűsítette a lembergi és przemysli magyar, illetve lengyel domonkosokat, ugyanakkor az országban tevékenykedő minden rend és szerzet iránt segítőkész volt. Erőteljes személyiségét latba vetve részt vállalt férje bírói tevékenységében, és aktív szerepe volt Ruténföld társadalmi problémáinak megoldásában. Szegény, nélkülöző, sanyargatott embertársaihoz jóságos és kegyes volt. A gyakorlati szeretethez főleg lelki életéből, eleven istenkapcsolatából nyert ösztönzést. A király biztosítani kívánta, hogy – elsősorban halacsi források alapján – információkat kapjon az ismét közeledő tatárok mozgásáról, másrészt Ruténföldön is meg akarta alapozni a magyar befolyást. Ezért két leányát is rangon aluli házasságra adta. Annát a csernygóvi Rosztiszláv herceghez, Konstanciát pedig Dániel (Danilo) halicsi, majd lodomériai és lucki herceghez. A halicsi és a szomszédos területeken lengyel, magyar, ruszin és tatár érdekek ütköztek, így azok viharos hatalmi-politikai csatározások színterei voltak. Danilo herceg a tatárjárás után katolizált, koronát kapott a pápától, azonban sok csatározás után, 1246-ban a tatárok hűbérese lett, 1257-ben pedig szakított Rómával, és viszszatért a pravoszláv egyházba. Az újabb tartárjárás idején (1286-88) Kingával és a nővérekkel együtt Pieniny várába menekült. A veszély elmúltával visszatért Lembergbe, hogy teljesítse domonkos harmadrendi hivatását. „Régen vonzódott a monasztikus, szép szerzetesi élet felé. Mivel gyakran tartózkodott a szandeci kolostorban (…), lelkének egész forróságával vágyta és kívánta (…) a szerzetesi ruha (…) elfogadását” – jegyezték fel róla. 1288-ban Lembergben megkezdte a domonkos rend vezeklő nővérközösségének szervezését, majd 1293-ban belépett közéjük. A kolostorban egészen az imádságnak szentelték magukat az apácák, enyhébb formában gyakorolták az aszkézist, kétkezi munkájukból éltek, s mivel nem volt klauzúrájuk, jó kapcsolatot ápoltak a városban élőkkel, gyakorolták az irgalmasság cselekedeteit (árvák gondozása, lányok nevelése, szegények támogatása, rabok látogatása). Kolostoruk a XIV. század elejéig működött – ekkor Detka Bojár városkormányzó a latin rítus ellenségeként kiűzte a domonkosokat a városból.A legkiválóbb, nagy hatású ruténföldi uralkodófeleségek egyike volt, jóllehet mindössze tizenhárom évig volt alkalma befolyást gyakorolnia országának életére. Férje halála után mostohafia, Leó mellőzte, többször megalázta a még fiatal hercegnőt, majd eltávolította udvari és állami pozícióiból. Az új uralkodó pravoszláv vallású volt, így a valláskülönbség is feszültté tette viszonyukat. Konstancia 1266-ban nővéréhez, Kingához ment Krakkóba. Danilo hagyatékáért három fia, Leó, Szwarno és Msztiszláv küzdött egymással. Amikor Szwarno meghalt, Leó az egész halicsi hercegség uralkodója lett, és a lodomériai Lembergbe helyezte át székhelyét. Konstancia ekkor, 1270-ben visszatért Ruténföldre, hogy missziós lelkesedéssel folytassa egyházépítő munkáját. Kingával együtt részt vett a lembergi Keresztelő Szent János-templom alapításában, ahová domonkosokat hívott. Ez mintegy megkoronázása volt törekvéseinek. Tíz évig tartózkodott a városban. Különösen tisztelte Máriát, feljegyzések tanúsága szerint mindig szívesen, hosszan imádkozott a Legtisztább Szűz képe előtt, a várkápolnában. 1280-ban Ószandecbe költözött, a Kinga által alapított klarissza kolostorba. Feljegyezték, hogy egyszer egy heves vitában megbékítette a ferences testvéreket és a klarissza nővéreket – békeszerzőként is az Árpád-házi szent asszonyok útját járta. Konstanciát hivatalosan nem avatták boldoggá. Ma ezt megtehetnék casus excepti, azaz kivételes okra való tekintettel. A lengyel krónikák és a XIX-XX. századi források is szinte kizárólag boldogként (beata) beszélnek róla. A liturgiában halála napján, április 9-én emlékeznek meg róla. A lembergi domonkos harmadrendiek – akik alapítójukként tisztelik – gyakran adták a novíciáknak a Konstancia nevet. A krakkói Irgalmasság-bazilika magyar kápolnájában ott láthatjuk a szentek társaságában. Piotr Stefaniak történész szerzetesi ruhában, jobb kezében a két egyház, a római és az ortodox keresztjét összefogva, bal kezében imakönyvvel, fején koronával, háttérben a magyar és a domonkos címerrel, valamint a lembergi Keresztelő Szent János-kolostorral ábrázolja. Konstancia azon királyi és fejedelmi nagyasszonyok közé tartozott, akik – beragyogva Európa történelmét – megalkották az egyházon belül aktív szerepet vállaló világi hívő „modelljét”. A különböző életállapotok megtapasztalása (házasság, özvegység, szerzetesség), az udvari környezettel, ugyanakkor a koldulórendek lelkiségével való azonosulás, Krisztus követése egész életen át, az egyház és a hit szempontjainak érvényesítése, a szeretetszolgálat, valamint az önálló, „emancipált” gondolkodásmód és döntéshozatal mind közös vonása ezeknek az asszonyoknak. Nemcsak az életszentség terén példaképek, hanem – megcáfolva a „sötét középkorról” alkotott elképzeléseket – egyúttal megteremtették a modern nő típusát.Konstancia 1301. április 9-én halt meg a zárdában, hatvanhárom éves korában. A Keresztelő Szent János-templomban helyezték nyugalomra. Kultusza hamar elterjedt, a XIV. század húszas éveiben már csodáiról beszéltek. 1373-ban a domonkosok átvitték ereklyéit újonnan épült központjuk Rózsafüzér Királynéjáról elnevezett szentélyébe. Ószandecben is volt egy ereklyéje, amelyet 1782-ben osztrák hivatalnokok vittek el, és amely Lembergen és Tarnówon keresztül 1848-ban visszakerült Ószandecbe. Ez Konstancia egyetlen fennmaradt hiteles ereklyéje, Lembergben csak a sírja látogatható.
