A kitörő szenvedélyek ellenére is könnyed csengésű melódiák a mű színpadi megjelenítése nélkül nem igazán utalnak heroikus melodrámára. (A szövegíró, Gaetano Rossi a Voltaire-tragédia végét happy endre változtatta; igaz, Rossini a bemutató után nem sokkal a Tankréd halálával záruló befejezést is megkomponálta.) A bécsi előadás Stephen Lawless karikírozó rendezői fogásainak köszönhetően helyenként még kacagásra is fakasztotta a publikumot… A húszéves Rossini első opera seriája a hűségről és az erényről szól, miközben az ember esendőségének „karikatúrája” is. Rossini az 1813. évi velencei karnevál alkalmával bizonyítani akarta tehetségét, ami azonnal sikerült is neki. Operája – melyről Byron és Balzac tréfálkozott, amelyet Wagner a Mesterdalnokokban „parodizált” – Londontól Pétervárig óriási sikert aratott. A Di tanti palpiti kezdetű áriáját az utcán is fütyülték, Rossini pedig bevonulhatott a romantikus olasz opera Walhallájába. Muzsikájáról azonban elmondható, hogy a cantilena és a csalóka egyszerűség mélyén valóban szenvedélyes, sötét dráma feszül. Az erényről pedig, hogy bár a teremtés koronái halni képesek a férfibecsület zászlaja alatt, már egyszerű banalitásoknak is áldozatul esnek. A lovagiasság férfidicsőségét így a gyengébb nem aratja le! Két egymással csatázó család Szicíliában már 1005-ben is jó ok volt a polgárháborúra. A két nemes Argirio és Orbazzano a Siracusát megtámadó szaracénokkal szembeni összefogás érdekében kénytelen kibékülni egymással. Az előbbi lányának, Amenaidének Orbazzanóval kötendő esküvője hivatott ezt megpecsételni. A lány azonban az elűzött Tancredibe szerelmes és végsőkig kiáll kedvese mellett. Tancredihoz írt szerelmes sorai illetéktelen kezekbe kerülve azonban félreértésre adnak okot. Orbazzano és a lányt eddig szerető és tisztelő katonák csőcselékké válva a férfitisztességen esett csorba miatt megtorlást és halálát követeli. Amenaide atyja a lányát esküvőre erőltető despotából lányáért halni kész Lear királyáldozattá válik. Amenaide könnyen tisztázhatná magát, hogy nem a szaracénok vezetőjének szánta levelét, de akkor Tancredit hozná veszélybe. A helyzet tisztázatlansága – és ennek a kosztümökben, színpadi mozgásban teremtett láttatása helyzetkomikumot idéz elő, amit a Rossini által tudatosan alkalmazott dúr hangnem is könnyeddé tesz. Amenaide heroikus lénye miatt az opera címként valójában az ő nevét is viselhetné. A Rossini-életrajzíró Stendhal fogalmazta meg, hogy Rossini „mindig attól félt, hogy ha zenéje tragikus hangokat üt meg, unalmassá válhat”. Bizonyára Beethovennek sem volt igaza, amikor 1822. évi bécsi látogatása alkalmával „Ah, Ön A sevillai borbély szerzője!” szavakkal köszöntötte Rossinit, akit e vígoperával azonosított. René Jacobs belga karmester a recitatívókat barokk énekbeszédként értelmezve korhű hangszerekkel játszatja az operát. Jacobs szerint a Tancredi zenéjével kapcsolatban a „komikus”, könnyed jelző csak némileg találó, mivel a dúrban sok az esz-dúr, ami misztifikál; Rossini hangneme így leginkább A varázsfuvola szabadkőműves hangulatához áll közel. – Kasztrált énekesek ma már nincsenek – mondja Jacobs – de a Rossini-féle contralto musicónak megfelelő androgyn csengésű szoprán (a címszereplő, Vivica Genaux rugalmas szopránja is ilyen) – ezt a hangulatot erősíti. Micsoda ellentmondás: a pályáján azonnal sikeres zeneszerzőt éppen a Sevillai ősbemutatóján fütyülte ki a közönség! A „komikus opera” költőjét ez a kudarc élete végéig nyomasztotta.
