– Amikor elkezdtem, még nem gondoltam, hogy kötet lesz belőle. Egyszerűen szerettem volna leírni friss élményeimet, miután hazatértem Rómából, ahol mesterkurzust tartottam. Annak idején két éven keresztül Róma Toscája voltam, a Terme di Caracalla nyári szabadtéri előadásain énekeltem a szerepet. Az előadások után a szállásom felé tartva a taxiból az opera cselekményének utolsó helyszínét láttam, az éjszakai Angyalvárat; nem díszletként, hanem a maga valóságában. Előtte az angyalszobrokkal díszített híd számomra szimbolikus jelentőségű. Kicsit olyan, mint az életem; mindig egy angyal áll mellettem, aki vigyáz rám, különösen a nehéz pillanatokban. Ezek a szoborangyalok nem mosolygós puttók, a krisztusi úthoz, Jézus szenvedéstörténetéhez kapcsolódó tárgyakat tartanak a kezükben, az egyik töviskoronát, a másik egy kendőt… A hatvanadik születésnapomhoz közeledve úgy éreztem, az e hídon való áthaladás lehetne a leendő könyv vezérfonala. Ezért választottam Rómát. Ott kezdődik, és ott is fejeződik be.
– Tapasztalja a komolyzene és a hit kapcsolatát, a művészetek „spirituális igényét”?
– Azt mondják, amikor az ember énekel, kétszeresen imádkozik. De a spirituális hozzáállás bármilyen művészeti ág gyakorlójára igaz lehet. A művész egyénisége és igénye szerint változik, hogy mibe tud kapaszkodni, mi ad számára inspirációt. Írók körében is gyakran találkozom ilyen elmélyültséggel, például Coelhónál vagy Hermann Hessénél. Nálam alapvető a spiritualitás, mert úgy érzem, minden képességemet ajándékba kaptam. Semmi más feladatom nincs itt a földön, mint hogy ezeket, amennyire csak tudom, kifejlesszem és visszaadjam. Átadjam a közönségnek, legyen szó éneklésről, írásról vagy a festészetről. A képek kapcsán mindez még inkább érvényre jut. Nemrég szentelték meg egy pici kis zalai falu, Alsórajk templomában az általam díszített tabernákulumot. A pötrétei templomnak Szent Anna-oltárképet készítettem, Fótnak pedig egy Koronás Madonnát és két nagy angyalfestményt ajándékoztam. E képeknél persze nagyon is „kézzelfogható” a spiritualitás. Közvetítőként, szolgálólányként szeretném továbbadni az általam megtapasztalt csodákat, szeretném, hogy aki koncerteken hall vagy a képeket nézi, részesüljön ugyanabban a kegyelemben.
– Résztvevője a Szakrális Művészetek Hetének is…
– Tavaly hívtak meg először. A budai Szent Anna-templomban volt egy orgonakíséretes koncertem. Gyönyörű kezdeményezésnek tartom, hogy a közönség ingyen jöhet el ezekre a programokra. Szépen sikerült. Olyan sok ráadást adtam, hogy az majdnem hosszabb volt, mint maga a koncert. Valószínűleg ezért is kerestek meg idén újra azzal, hogy elvállalnék-e egy hasonló fellépést. Én pedig boldogan igent mondtam. Szeptember 24-én, este a városmajori templomban Harazdy Miklós kísér majd zongorán.
– Könyvei, előadásai, koncertjei belső drámát, valamiféle termékeny szomorúságot, melankóliát is sugallnak…
– Nem így érzem. Egy művész csak kellő érzékenységgel lehet alkalmas erre a pályára. Nekem át kell éreznem Mimi drámáját és haldoklását, Tosca kétségbeesett menekülését, mely a gyilkoláshoz vezet, Lady Macbeth vezeklését az őrületben, Júlia áldozatát… Operaénekesként „keresztülfutottak” rajtam ezek a drámák. – Ellenkezőleg, kiegyensúlyozottnak érzem magam. Nyugalom, végtelen nyugalom van bennem. Ez a harmónia segített abban, hogy a színpadi „mesterséges kilengéseket” is ellensúlyozni tudjam. Empatikus vagyok, talán egy kicsit jobban megértem azokat, akik szenvednek vagy nagy tragédiákat éltek át. Melankólia? Nem hiszem. Inkább elcsendesedés. Egy kedves pap barátommal, Nándi atyával, ahogy mondani szoktuk, sokat „zsolozsmázunk”: beszélgetünk a Bibliáról, arról, hogyan éljük meg a hivatásunkat. Én az enyémet sem mondom soha szakmának, elhivatottságnak tartom. Befelé fordulásra, meditálásra is szükség van, hogy aztán adni tudjak, minél többet. Például amikor Nándi atya a vasárnapra készül, senkivel nem beszélget–olvasgat, összegyűjti a gondolatait. Ugyanilyen írni. Órákat töltök azzal, hogy végiggondoljak, megformáljak egy mondatot. Ez elmélyülős folyamat. A hang csak a csöndből tud megszületni.
– Az énektechnikán túl mit igyekszik továbbadni a tanítványainak?
– Ők is gyakran kérdeznek arról: miről álmodoztam gyerekként? Mindig elmondom, hogy soha nem az motivált, hogy híres vagy gazdag legyek. Egyszerűen szenvedélyesen szerettem a zenét, és nem is tudtam az életemet másként elképzelni, csak muzsikusként. Arra nagyon vágytam, hogy színpadon szerepeljek. Megadatott; ötvenöt főszerepet énekeltem el. Emlékszem, milyen boldogság volt, amikor először ment fel a függöny, és a közönség előtt álltam. Szerintem, ha az életben a fő motiváció nemes, és szeretettel, szorgalommal párosul, akkor a többi szinte magától jön. A másik, amit szeretnék átadni nekik: az a végtelen alázat a hivatásunkkal szemben. Az ember sosem mondhatja el magáról, hogy „készen” van. Hiszen a szervezetem is folyton változik, ezért a mindenkori énemnek megfelelően kell képeznem magamat, hiszen a hangszeremet önmagamban hordom. Negyven éve vagyok a pályán, ebből huszonnégyet töltöttem operaszínpadon, azóta pedig folyamatosan koncertezem. Hacsak nem utazom, mindennap gyakorolok, fejlesztem magam, új dolgokat keresek. Élvezem a felfedezés örömét. Ezt tanítom. Az ismertség vagy a szép lemezfelvételek sora csak adalék, hab a tortán.
– Mit gondol a komolyzenéről? A sokat emlegetett „válságáról”…
– A zene feltölt, nagyon sokat ad az embernek, nem hiszem, hogy válságban lenne. Az viszont mindennapi feladatunk, hogy megismertessük vele a fiatalokat. Édesapám gimnáziumi énektanárként ezt tette. Azelőtt természetes volt az elméleti és gyakorlati ének-zene oktatás a Kodály-módszer alapján. Mindez mára sajnos háttérbe szorult. Az új közönségnek meg kell mutatnunk a zene szépségeit. Én például nyílt mesterkurzusokat tartok, amikor az érdeklődők láthatják, mennyi munka, finomítás szükséges ahhoz, hogy egy operai karakter életre kelhessen. Ha rajtam múlna, szorgalmaznám, hogy a Kodály-módszer visszakerüljön a közoktatásba.
– A Jó Szó-est előtt beszélgetünk, amelynek témája szintén Az angyalok bűvöletében lesz…
– A Jó Szó egy ingyenes lap, amelyet munkatársai évek óta teljes önzetlenségből állítanak össze. Tudom, hogy minden szám megjelenése külön harc, hisz állandóan szponzorokat keresnek. Nekem is több írásom jelent meg benne korábban. Leginkább kórházakban terjesztik, ott, ahol nagy szükség van a jó szóra. Szerkesztői havonta rendeznek beszélgetős Jó Szó esteket a budai kapucinus templom közösségi házában. Most engem hívtak meg, hogy a könyvemről beszéljek. Ezek a találkozások gyógyírt adhatnak a keresőknek. Új megszólítást, új irányvonalat, egy új csillagot… – vagy éppen egy angyalt. Reményhozót.
