A világot így semmibe vette, „beleveszett” az istenibe anélkül, hogy ne tudta volna: a földön kell járnia. Kacagásával – mint Hugo Rahner (Karl testvére) írja – „eltakarta a mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni. A mérhetetlen a földi hiúság, a gőg, a könyöklés lett volna az ő életében is. Többször kiballagott a katakombákhoz, elzarándokolt templomokba. Egy alkalommal látomás ragadta el: szíve sebként égett, tűzgolyó hatolt bele: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” – kérte. Halála után a boncnokok megállapították: a szíve jócskán megnőtt, élete végéig „izzott”. Valahol a San Sebastiano-katakomba közelében tört fel lelkéből a néhány ismert verssor (szonett): Mily börtön rabja a lélek a földön? / Miért nem tud kitörni idelentről, / hogy lába végre csillagokon járjon, / Istennek éljen, s magának meghaljon? Amikor pappá szentelték, harminchat éves volt. Gyerekek sereglettek körötte, s amikor már nagyobb fedél jutott elárvult kis gondozottjainak, a saját cellája melletti raktárat átalakíttatta oratóriummá: ezzel megalapította Róma kulturális életének egyik törzshelyét is. Ide járt később Pergolesi és Cimarosa, a két neves muzsikus, e helyről kapta műfaji elnevezését az oratórium zenemű. Fülöp atya az utca gyerekeinek s a szegényeknek élt: etette, tanította őket. Róma ma sem felejti.
Barátai, az oratoriánusok, akiket maga köré gyűjtött, vele vallották: a papság azoknak a civil (laikus) keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban a helyzetüknek megfelelően érik el a tökéletességet.
