Fotó: Vatican News
Mindegy is, hogy melyikbe, a Sebastiano-, a Domitilla-, a Callisto-, a Priscilla-, az Agnese- vagy a többi katakombába, hisz lényegében mindegyik ugyanarról az életről vall, amely belemerítkezett a szenvedésen és halálon átment Krisztus új életébe, és most annak megnyilvánulását várja az ott elföldelt testeken. Keresztény eleink vallották, hogy ők az Úr békéjében nyugszanak, és szenderegve várják, amikor eljön az övéiért, hogy mindörökké vele lehessenek.
A föltámadt Krisztusban megjelent irgalmas szeretet jelei
Leszállok a mélybe, a rőtbarna tufába vájt római katakombák végeláthatatlan sorába, és számba veszem ókeresztény eleink hitét, ahogy falfestményeken, feliratokon és karcolatokon, valamint szarkofágok domborművein némán és mégis ékesszólóan üzennek az első századok szenvedés hitelesítette hitéről. Látom az egyszerű jeleket: alfa és ómega; Krisztus-monogram a név két görög kezdőbetűjével; „Jézus Krisztus, Isten Fia Megváltó” hitvallást rövidítő Ichtüsz-hal; reménység horgonya; kikötőbe igyekvő keresztény bárka-hajó; hit világítótornya; megváltottak győzelmi babérkoszorúja; megszabadulást hirdető galamb csőrében olajággal; delfineket megtérítő szigony; hamvaiból föltámadó főnixmadár; kakas mint az új nap hajnali hírnöke; romolhatatlannak tartott páva; négy évszak és pálma mint az örök élet jelei; keresztség és az eljövendő felüdülés vázája fölszökellő forrással; kenyérrel és hallal teli kosár; kereszttel megjelölt eucharisztikus kenyér; hívő ember mint bárány; Jézus, a jó pásztor; imádkozó Orante. Ezeket az egyszerűbb jeleket egészítik ki a szentírási jelenetek az Ó- és Újszövetség világából. A katakombák szimbólumvilága a megváltás központi témájához kapcsolódik, és többnyire a keresztség, valamint az Eucharisztia szentségeibe bevezető, úgynevezett misztagógikus katekézis útjának kifejezői. A leggyakrabban használt ószövetségi témák: Ádám és Éva bűnbeesése; Noé bárkája a szövetség és a megmentés jeleként; Ábrahám Izsák feláldozásával a krisztusi megváltás előjeleként; átkelés a Vörös-tengeren, és amint Mózes vizet fakaszt a sziklából a keresztség előképeként; Jónás-ciklus: vízbevetése, partra kerülése, pihenése a pergola alatt; a három ifjú a kemencében; Dániel az oroszlánok között. Az Újszövetség jelenetei: Jézus Anyja a háromkirályokkal; Jézus keresztsége; kenyérszaporítás; Jézus a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál; a vérfolyásos asszony, a béna, a vak meggyógyítása; Lázár feltámasztása, az Eucharisztia alapítása…
Jónás példája: Isten mindenkit meghív és mindenkivel irgalmas
E gazdag sorozatból csak egyet emelek ki, amelynek éppen itt, Rómában különös jelentősége van, ez pedig a Jónás-ciklus. Az ókeresztények számára ez a képsor azért is volt olyan fontos, mert Jónásban önmagukat látva könnyen azonosultak vele. Azt is tudták, hogy Jónás az Ószövetség egyetlen alakja, akiről Jézus maga beszélt, és a próféta példáját önmagára vonatkoztatta: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét” (Mt 12,39). A Biblia e kicsi könyve a misszióról szól: Jónás küldetést kap Istentől, hogy egy távoli, hitetlen nagyvárosban hirdesse a megtérést, és noha fél, szorong a missziótól, mégis elindul, hirdeti a bűnbánatot és Isten irgalmas jóságát. Az asszíriai Ninive megtérésének bibliai példája lelkesítően hatott a római Krisztus-követőkre: Jónás az üdvösségre meghívottság egyetemes jellegének prófétája, mert Isten egyenlőképpen meghív mindenkit választott népéből éppúgy, mint a pogány nemzetekből. Sőt, minthogy a római keresztény katakombákba temetettek pogány származásúak voltak, így Jónás számukra Isten irgalmasságának egyetemességét jelentette. A cet gyomrából partra vetett Jónás húsvéti teremtmény, a feltámadás jelképe Jézus szavai nyomán: „Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében” (Mt 12,40). A katakomba-kereszténység a Jónás-ciklus jelében nemcsak Jézus feltámadását vallotta, hanem a benne hívők testének a feltámadását is, ahogy a III. század eucharisztikus imádsága vallotta: „Jónás a harmadik napon épen és sértetlenül megszabadult a cethal gyomrából, a három ifjú a babiloni tüzes kemencéből és Dániel az oroszlánok verméből, így tehát nekünk sem hiányzik majd az erő, mely felébreszt a szendergésünkből.” A Jónás-ciklus harmadik mozzanata ez, a ricinusbokor alatt megpihenő próféta alakja, mely téma önállósul a katakombákban, és egyedül is megjelenik: a szeretteiket eltemető hívek ebben a képben, a békében pihenő és meztelenül ábrázolt Jónás alakjában az eltemetettek sorsát szemlélték, akik Isten örök békéjében nyugszanak. Ez az az béke, amit Jézus szerzett meg számukra a megváltás ajándékaként, amit a Feltámadott ünnepélyesen átadott övéinek. Ezen a ponton az ókeresztények hite lényegesen különbözik pogány kortársaik meggyőződésétől, és szinte ebben az egyetlen szóban: béke – latinul pax, görögül eiréné – összefoglalható a húsvéti hitük. Ennek megértéséhez elhagyom most a rőtbarna tufába vájt római katakombák végeláthatatlan sorát, és az I. keresztény század temetkezését veszem sorra. Ekkor még nincsenek katakombák, de nem létezik más közös keresztény temetkezési hely sem. Csak pogány temetők vannak. De ne keseredjünk el, és ne hiányoljuk azt, amit ők a maguk módján szépen megoldottak! A valóság szebb, mint a róla költött mítosz. Segítsen egy kora keresztény irat, melynek szerzője ismeretlen, csak a címzettje tudott: egy bizonyos Diognétosznak írták a levelet: „A keresztényeket nem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak.”
A katakomba az Isten békéjében szendergés helye
Az I. század keresztényei a mindenki számára közös temetkezési helyeken, pogány sírok mellé temetkeztek, melyek szabad ég alatt, sub divo coelo készített sírhelyek. Így történt ez Szent Péter esetében is, akit vértanúhalála után a vatikáni dombon húzódó pogány nekropolisz egyik sírhelyébe temettek, hasonlóképpen Szent Pál holttestét a tengerparti Ostiába vezető út mentén húzódó sírok egyikében hantolták el. Rómában a Krisztus előtti V. század közepétől fogva a tizenkét táblás törvények szabályozták az elhunytak sorsát, amelyek megtiltották a város falain belül a temetést, ami ennek megfelelően a városból kivezető utak mentén történt, a városkapuk után kifelé. A római hitvilág szent és sérthetetlen helynek (locus religiosus) tekintette a temetőt, és babonás félelem övezte a sírkamrákat.
A keresztények száma a II. században kezd gyarapodni Rómában és birodalomszerte is, de valójában csak a III. század elején születik meg a sajátosan keresztény temetkezési hely. Formálódó benső igény szüli meg a katakombák világát. Tény, hogy Zefirinusz pápa (199–217) egyik diakónusát bízza meg a keresztény közösségek szempontjából hét részre osztott Róma temetkezési feladatával. Kallisztusz, a későbbi pápa pedig nekifog és megteremti a római keresztények hivatalosan bejelentett és engedélyezett temetkezési helyét, amit ők kriptának hívtak, és csak később nevezték el éppen róla Kallisztusz-katakombának. A katakomba név – mely a közeli Szent Sebestyén mártír sírját leíró görög helyrajzi név latin átirata (kata kümbé, ad catacumbas, a mélyedésnél) – csak a középkorban terjedt el és jelzi máig a föld alatti temetőket. A szabad ég alatti egykori pogány temetők neve nekropolisz, halotti város. Ezt tartalmilag nem fogadták el a keresztények, mert ők a feltámadásba vetett hit által a halálon túl új életet láttak. Ennek jelzésére írták az elhunyt neve mellé, hogy in pace vagy en eiréné, hiszen Rómában az I. és a II. században a görög még beszélt nyelv. A pogányok ellenben soha nem használták ezt a „békében” jókívánságot. A keresztények a pogány nekropolisszal szemben egy egészen sajátos, egyedi névvel illetik sírhelyeiket: koimeterion, coemeterium, a szendergés helye. A latin temető szó magyarosítása, a régi cinterem szavunk is erre utal, arra a szendergésre, amit Jézus Jairus lányáról mond: „Nem halt meg, csak alszik” (Mk 5,39), vagy ahogy István diakónusról írják, megkövezését lezáró utolsó szavai után: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül! – majd elszenderült az Úrban” (ApCsel 7,60). A keresztények inhumálták, elföldelték a halottaikat, de sohasem hamvasztották, szemben a pogányokkal, mert várták a test föltámadását, illetve ebben is közvetlenül követték Krisztus példáját. Amikor számban jelentősen megnövekednek, közös temetkezési helyet vásárolnak (Kallisztusz-katakomba) a városból kivezető utak mentén, vagy pedig keresztény hitre jutott módosabb hittestvérük a saját, nagyobb temetkezési helyét osztja meg a közösséggel (Domitilla-katakomba). A saját katakombákat tehát számbeli növekedésük és annak igénye teremtette, hogy egymással szolidáris és egységes közösséget alkossanak. A temetkezés a keresztények számára a felebaráti szeretet legutolsó megnyilvánulási formája, s ezért saját szeretteiken túl eltemették a szegényeket, valamint a szerencsétlenségek és a hajótörések áldozatait. A diakónus feladata volt, hogy „keresse meg, öltöztesse fel és temesse el őket”. Szükség volt továbbá olyan liturgikus terekre, ahol szentmisében vagy akár más közös imádságban búcsút vehettek az elhunytaktól, vagy éppen később emlékezhettek rájuk. A könnyen vájható, mégis elég tartós római vulkanikus tufa könnyen lehetővé tette, hogy lefelé terjeszkedjenek, amire anyagi okok szorították rá a keresztényeket. Szűk galériák ágaztak szerte több szinten át, de a közhiedelemmel ellentétben a keresztények nem laktak itt, és nem is menekültek ide. A katakomba csupán temető volt számukra, és az imádságos találkozás helye. Róma közel hetven keresztény katakombájának galériái mintegy kétszázhetven kilométer hosszúságban kígyóznak az Urbs alatt. Ingens multitudo, nagyszámú sokaság, ahogy korábban Tacitus történetíró (55–120) mondta a keresztényekről.
Az üres sír tanúságtételének erejével
Szerényen temetkeztek Róma ókeresztényei. Fehér gyolcsba göngyölt elhunyt testvéreiket legtöbbször tufába vájt, lapos hasáb formájú sírüregbe, a loculusba helyezték, amit általában terrakotta lappal fedtek be. Erre karcolták, festették aztán az elhunyt nevét. Lakonizmusnak, tömörségnek hívja az ókeresztény régészet azt a jelenséget, ami ezt a keresztény szűkszavúságot illeti. Jó pásztorukról, Jézusról tudták, hogy nevükön szólítja őket. Ehhez a névhez kapcsolták a korábban említett egyszerű jeleket, mint a Priscilla-katakomba Felicitas nevű elhunytja esetében is, akinek neve mellett csak egy horgony látható az eljövendő élet reményének jeleként. Megrendítő ez az egyszerűség, sokszor jeltelenség, van, mikor egyenesen névtelenség is. Olyan, mint az üres sír húsvét hajnalán, csak az otthagyott gyolcsok beszélnek. Római keresztény testvéreim, köszönjük a tanúságtételt és a mélyen gyökerező hitet! Ti előbb tudtátok nálunk és megőrizve továbbadtátok nekünk a hitet: a föltámadt, húsvéti Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké! E hit elkötelező és felelős ereje teremtette meg és éltette Európát mindmáig. Segítsetek, hogy megőrizzük szent örökségünket!
