Róma, a közös haza
Fotó: Merényi Zita

 

Rangos olasz kitüntetést vehetett át. Milyen tevékenységéért ítélték Önnek?

– A hivatalos indoklás szerint az olasz–magyar kulturális kapcsolatok erősítéséért kaptam. Nyilván jelentős szerepet játszott ebben az is, hogy 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója voltam. Ott éppen ez volt a dolgom: rengeteg kapcsolatot alakítottam ki a tudományos és a kulturális élet képviselőivel. A díjat 2000-ben alapították. Létrejötte jellegzetesen olasz jelenség: egy lelkes ostiai matematikatanár, Aldo Milesi Róma e külvárosának kulturális, társadalmi tótumfaktumává vált. Sok ilyen embert ismertem meg Olasz­országban, ahol nem az számít, milyen pozíciót tölt be valaki, hanem hogy milyen kapcsolatai vannak, mennyire sokfelé mozog. Egy-egy ilyen lelkes ember körül kialakul egy kulturális egyesület, és alapítanak egy díjat, amelynek a rangját igazából az adja meg, hogy kik fogadják el. Olaszországban sok ilyen elismerés létezik, korábban kaptam már Marchiai Szent Jakab-díjat is. A Premio Romát az olasz tudományos és kulturális élet képviselői közül nagyon sokan megkapták már: Roberto Benigni színész, rendező; Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke; Andrea Riccardi történész; Bruno Vespa újságíró, aki politikai műsorokat készített, vagy Alberto Angela, aki kulturális műsorokat vezet a televízióban, amelyeket én is nagyon szeretek. Rómáról is van egy sorozata: az egyik műsor éppen úgy kezdődik, hogy felmegy a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palota tetőteraszának a lépcsőjén… A La Sapienza egyetem Aula Magnájában vehetik át az elismerést az olasz díjazottak. Ezentúl minden évben választanak egy testvérvárost is, és ott valakit, aki sokat tett az olasz és a helyi kultúra közötti kapcsolatok ápolásáért.

Öt éven át vezette a Római Magyar Akadémiát, alakította az arculatát. Milyen irányelvek mentén végezte a munkáját?

– Nem véletlen, hogy az én pályázatom nyert 2011-ben. A Balassi Intézet a tudományos kapcsolatokat akarta erősíteni. Ez nem jelentette a képzőművészet, a zene és a kultúrdiplomácia elhanyagolását, csak akkoriban a tudományos vonal erősítése volt a prioritás. Ezért elsődlegesen a Római Magyar Akadémia tudományos súlyának erősítésére törekedtünk, közös programokkal, konferenciákkal, együttműködésekkel. Emellett a kultúra valamennyi területén igyekeztem elmélyíteni a magyar jelenlétet. Amikor 2013 januárjában a magyarországi antiszemitizmus elleni tiltakozásul lekapcsolták a Colosseum fényeit, a következő évben a tiltakozást szervező római zsidó közösséggel közös kiállítást nyitottunk a holokausztra emlékezve a Római Magyar Akadémián. Tudtunk beszélni egymással, és együttműködni. Úgy érzem, Olaszországban könnyebb a párbeszédet elkezdeni és folytatni is.

Más olasz intézményekkel is kapcsolatban áll történészként, hiszen fő kutatási területe a XVII. századi missziószervezés.

– A Katolikus Egyház magyarországi és délkelet-európai, török hódoltság alatti történetét vizsgálom. Ez jelentős részben a Szentszék által szervezett missziók története, amelynek a teljes forrásanyaga Rómában található. Ebből írtam a doktori disszertációmat. Bejártam a Vatikáni Titkos Levéltárba, a Vatikáni Apostoli Könyvtárba, szerzetesi levéltárakba. A források legfontosabb lelőhelye a missziókkal foglalkozó Hitterjesztési (Propaganda Fide) Kongregációból lett Népek Evangelizációjának Kongregációja történeti archívuma. Ez azon kevés levéltárak közé tartozik, ahol a beérkező és a kimenő anyag is teljes egészében fennmaradt. A jezsuitáknál komoly iratselejtezés volt, a Római Inkvizíció Levéltárát pedig, amelyet ma a Hittani Kongregáció őriz, Napóleon Párizsba költöztette, és közben az iratok egy jelentős részét eladták csomagolópapírnak. A missziós levéltár teljes egészében megőrzött anyaga azért is fontos, mert olyan európai peremterületekre is vonatkozik, mint a török hódoltsági területek, amelyeknek nincs gazdag helyi levéltári anyaguk. Róma inspiratív környezet, mert aki ilyen témákkal foglalkozik, az mind ott dolgozik, és az anyag nagyon gazdag, beszippantja a kutatókat. A misszionáriusok levelei sok esetben nem pont olyan adatokat tartalmaznak, amilyeneket éppen keresünk, de ha jól kérdezzük a dokumentumokat, sok mindenre fény derül. Két misszionárius vitájából például hosszú távú politikai koncepciók is körvonalazódnak. Amikor az egyik fél a magyar Egyház főkegyúri jogait védi, a másik a római Szentszék joghatóságát, akkor két világszemlélet ütközik: az egyik egy egységes Magyarországban, vagyis az ország visszafoglalásában gondolkodik, és úgy érzi, a magyar püspökök joghatósága továbbra is él a hódoltságban, a másik pedig a római érdekeket védi, és úgy tekint Magyarországra, hogy az hosszú távon is az Oszmán Birodalom része marad.

Miért éppen az egyháztörténetet, a katolikus missziót választotta kutatási területként?

– Katolikus hitben nevelkedtem, egy Fejér megyei faluban, Sárosdon nőttem fel, ahol a plébánosunk Bácskai Sándor Keve ciszterci szerzetes volt. Szívesen adott kölcsön könyveket, kiolvastam az egész plébániai könyvtárat. Soha nem az érdekelt, hogy minél több adatot, ismeretet szerezzek meg, hanem a fölfedezés izgalma. A történelemben minden egyes eset más; vannak persze törvényszerűségek, de rengeteg a változó tényező. Érdekelni kezdett a török kor, és rájöttem, hogy ennek az időszaknak az egyháztörténete fehér folt, pedig gazdag forrásanyag áll rendelkezésre Rómában. Kiváló terep volt ez a föl­fede­zésvágyamnak. Úgy gondoltam, hogy a ma­gyar történelemmel foglalkozom, de hamar rájöttem, hogy ez a bosnyák, a horvát, a szerb történelem is. Megtanultam horvátul és szerbül, elmélyedtem a hódoltsági oszmán–balkáni világban, és egyre délebbre mentem. A hódoltsági terület ékként vágódik a középkori Magyar Királyság testébe; ezt az éket kutatom. Ám ehhez ismernem kell a széles alapot, a Balkánt is. Korábban az egyes nemzetállamok szempontjából folytak már kutatások, én azonban próbáltam egyfajta összbalkáni szemlélettel tekinteni a kérdésre, a nemzeteken átívelő történelem részeként. A Szentszék számára is egy régiónak számított a hódoltság, én is így vizsgáltam. Később aztán a disszertációm egyik opponensének hatására – aki szerint olyan volt a szöveg, mintha egy emigráns magyar jezsuita írta volna – a magyar püspökök szempontjából is elkezdtem kutatni a témát; együtt vizsgáltam a két szemléletet, a szentszékit és a magyart.

A disszertációból azután könyv lett, és megkapta érte a Klaniczay-díjat 2002-ben. Hogyan folytatódott a tudományos tevékenysége?

– A Klaniczay-díj után két évvel megkaptam a Talentum Akadémiai Díjat. A fő témám továbbra is a hódolt Magyarország és a Balkán keresztény népeinek története, de foglalkoztam a Szerb Ortodox Egyházzal, a magyarországi katolikus intézményrendszerrel a hódoltság területén, Szabó Ferenc jezsuita atyával pedig könyvet írtam Bangha Béláról, a híres XX. századi sajtóapostolról. Rómában Tóth Tamással, a Pápai Magyar Intézet rektorával adtunk ki közös könyvet a Falconieri-palotáról; ez a kötet három nyelven is megjelent. Nagyon gazdag a fényképanyaga, soha nem publikált fotók szerepelnek benne, például egy 1950 előtt gondnokként ott dolgozó olasz család hagyatékából származók.

Tanít az ELTE Történeti Intézetében, és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetét vezeti. Ez sok adminisztrációs feladattal is jár…

– A Történettudományi Intézet a Bölcsészettudományi Kutatóközpont része, ezért ott kevesebb az adminisztráció. Idén január 1-jétől sok a bizonytalanság a kormányzati átalakítási elképzelések miatt: nehéz tervezni nemcsak hosszú, hanem rövid távra is. Az világos, hogy a jelenlegi intézményi struktúrát meg akarják változtatni, új rendszerben működtetni a kutatóintézeteket, kiemelve őket az akadémia irányítása alól. A béreket havonta utalják az intézményeknek, egyoldalú támogatási nyilatkozattal, a dologi költségekre maradványkeretek és pályázatok vannak: ilyen körülmények között nem lehet például őszre nemzetközi konferenciát szervezni, de nagyobb közös munkákat sem. Az irányítási feladatom így nagyon szűk keretek között mozog, nem igazán tervezhetek nagyobb lélegzetű feladatokat. Az egzisztenciális bizonytalanság nagyon kontrapro­duktív a kutatási munka szempontjából, éppen a magasabb hozzáadott értéktől fosztja meg. Ilyen viszonyok 1918–1919-ben és 1944–1945-ben, háborús időkben voltak jellemzőek a magyarországi tudományos intézményrendszerben. Most, amikor politikai stabilitás van, teljesen indokolatlan olyan körülményeket teremteni, amelyek között kutatók ezrei hosszú időn át teljes létbizonytalanságban élnek, és az intézmények normális napi működése lényegében megbénul. Politikai beállítottságtól függetlenül mindenki számára érthetetlen ez a helyzet, hiszen itt nem arról van szó, hogy a kommunista időkből visszamaradt szemlélettel kell megküzdeni: az intézetben főként fiatalok dolgoznak, hiányzik is kicsit az idősebb generáció. Komoly kutatói közösség jött létre, nagyon jó nyelvi, szakmai alapokkal, a nemzetközi tudományos életben is fontos szerepet játszó tudósokkal. Van angol nyelvű folyóiratunk, angol nyelvű könyveket is kiadunk. Kapcsolatban állunk a nemzetközi és a magyar tudományos intézményekkel, a kormányzati szervekkel is termékeny az együttműködésünk. Olyan ponton állunk, ahonnan valóban csodákat lehetne tenni. A bizonytalanság azonban teljesen aláássa a bizalmat a politikában; ennek káros hatásait egyelőre fel sem tudjuk mérni.

Térjünk vissza most egy kicsit vidámabb témára: a díjra és Rómára. Milyen témát választott az olasz–magyar kapcsolatok történetéből a díjátadóra?

– Szabadon választhattam témát, és én Rómáról mint közös hazáról beszéltem. Rómát már Cicero és Seneca is közös hazának nevezte. A multikulturalitás, a mul­tiet­nicitás az ókortól napjainkig sok nagyvárost jellemzett: Nápolyt, Konstantinápolyt régen, Párizst, New Yorkot és sok más modern nagyvárost napjainkban. Rómának ezt a közös haza jellegét én abban próbáltam meghatározni, hogy más multikulturális városokkal ellentétben Róma nem az egyének, hanem a nemzetek gyűjtőhelye. Ahogyan egy római publicista írta: „Az idegenek is rómaiak.” Ez nem csupán egy olasz város, és nem is csak egy főváros a sok közül, mint London, Prága vagy Budapest. Rómát az egyes etnikumok, majd nemzetek többé-kevésbé egyenrangúan építették a Római Birodalom idején és aztán a középkortól kezdve végig. A város a kereszténység olyan szakrális központja lett, amelyben jelen van valamennyi nemzet. A nemzetköziségnek van vallási és világi oldala is. Ott vannak a nemzeti templomok, amelyeket kezdetben a Szent Péter-bazilika körül alakítottak ki a különböző nemzetek. Amikor a pápaság visszatért Avignonból, az egyes nemzetek megalapították a konfra­ternitásaikat, vallásos társulataikat. Több tucatnyi nemzeti templom van Rómában, közülük több papképzővé nőtte ki magát. A vatikáni könyvtár és levéltár megnyitása után a nemzetek tudományos intézeteket alapítottak, a II. világháború után pedig kulturális intézetek nyíltak. A nemzetek jelenlétének megvannak Rómában a maga rétegei, mint amikor az ásatásoknál egyre mélyebbre jutunk a talajban.

A magyar kultúra is hangsúlyosan jelen van Rómában…

– A díjátadón elhangzott előadásomban arról is beszéltem, hogy vajon az első magyar király két évtizeddel a koronázása után miért alapított Rómában ispotályt, amely a szászok, a frankok, a longobárdok és a frízek ispotálya mellett az ötödik volt a városban. A nemzetek jelenlétének megvannak a magyar vonatkozásai is Rómában: a magyar pálosok, a magyar kollégium, a Római Történeti Intézet, a Római Magyar Akadémia… Hogy miért érezzük mi is közös hazának az olasz fővárost? Azért, mert itt nem egy ország gazdasági-politikai erejétől, hatalmától függ a jelenlétének mértéke, súlya, hanem csakis a szándékától. A magyar kormány 1927-ben megvásárolta Róma belvárosában a Falconieri-palotát, s ezzel az ország gazdasági, politikai súlyától függetlenül erős jelenlétet teremtett magának. Rómában mi nem kicsi, hanem nagy nemzet vagyunk, ahogyan egy cseh kollégám mondta. A spanyol, a német és a francia nemzet utáni sávban vagyunk. Róma nem akadályoz, hanem lehetőséget ad, csak rajtunk múlik, mennyire élünk vele. Róma – vallástól függetlenül – minden európai ember számára második otthon. S ezért az Európai Unió előképe is: olyan hely, ahol az európai népek évszázadok óta együtt élnek sajátos egyenrangúságban, egymás mellett, és nem egymás ellenében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..