Fotó: Mészáros Ákos
„Fehér lett a bajuszod” – szólalt meg Sajdik Ferenc, talán nem túlzás azt állítani, hogy minden idők egyik legnépszerűbb magyar karikaturistája a Józsefvárosi Galéria kiállítótermében. Mostanában már ritkán látjuk egymást. Az egykori képes hetilap, a Ludas Matyi szerkesztősége, ahol egykor dolgoztunk, már régen megszűnt, így aztán nehezebbé vált a találkozás. De Sajdik láthatóan nem sokat változott az idők folyamán, huncut mosolya pont olyan, mint régen volt. A szatirikus hetilap megszűnése után, amikor már nem kellett heti teljesítménykényszer alatt dolgozni, akkor teljesedett ki igazán művészetté egyedülálló rajztudománya. Már vagy két évtizede táblaképeket fest, rajzol, zsírkrétával, színes ceruzával, mindenféle keze ügyébe eső eszközzel. Látszik a képeken, hogy imád maszatolni, szétdörzsölni a krétát a papíron, és ezzel a technikával létrehozni új színkombinációkat, egyedi hangulatokat.
Az utca embere elevenedik meg Sajdik képein úgy, ahogyan ő látja; jellemeket ábrázol, mély emberismerettel, de mindenképpen szeretettel. „Sajdik Ferenc úgy képes apró gyarlóságaink között kalandozni, hogy igazat mond, de sohasem bántó, nem ejt sebeket, szelíden széttárja a karját: – Hát, Istenem, ilyenek vagyunk, sohasem vagytok, mindig vagyunk” – mondta találóan Kernács Gabriella művészettörténész megnyitóbeszédében. Házai is mozognak, dőlnek jobbra-balra, állnak azok, csak nem éppen egyenesen. A Józsefvárosi Galéria kitett magáért, több mint száz Sajdik-alkotásnak adott helyet a következő négy hétre. A kiállított művek fele-harmada nemrég készült grafika. Sajdik aktív nyolcvanon felül is, nagy kedvvel, töretlenül dolgozik. Kifejezési formája a rajz, a festés, sokkal inkább, mint a beszéd. Nem szereti a közszereplést. Amikor elkezdődött a megnyitó, külön szólni kellett a mesternek, hogy jöjjön előre valahonnan a terem végéből a mikrofonhoz, mégiscsak ő az ünnepelt.
Ahogyan Kernács Gabriella utalt rá, Sajdik sok szállal kötődik a VIII. kerülethez. „Szemműtétem volt a Mária utcában. A mamámék sokáig a Stáhly utcában laktak, a Dankó utcában voltam tanuló vezető, és tulajdonképpen mit keresek én itt Budán?” – írta Sajdik a galériának elküldött rendhagyó, papírra írt, rajzokkal illusztrált önéletrajzában. Arról nem beszélve, hogy itt, a közeli Gyulay Pál utcában volt a Ludas Matyi szerkesztősége, aminek huszonnyolc évig a munkatársa volt.
Az egyik kiállított képen megjelennek a hírességek is, Akik a nyolcadik kerület köveit koptatták (ideig-óráig). A lapon düledező, régi, földszintes józsefvárosi házak előtt felfedezhetjük Molnár Ferenc, Katona József, Babits Mihály, Tóth Árpád és még sok más költő és író portréját. „A rajzon a kerület büszkeségeit látom, a joviális, csibukját szorongató nagy palócot, Mikszáth Kálmánt, a dacos szemöldökű Petőfi fölött Jókai Mór kék szemei világítanak, itt van a biedermeierbe visszavágyó, ábrándos szemű Krúdy Gyula, az elmúlt szőkeségekre visszanéző Juhász Gyula és a többiek. Ez a nyolcadik kerület kulturális portréja is, nemhiába van itt minden második házon emléktábla” – hallhattuk a megnyitóbeszédben.
A tárlat igazi különlegessége a mester Huszadik század című műve, ahol az elmúlt század nagyjai néznek szembe velünk, virtuóz technikával megrajzolva. Visszafogott színekkel, barnás-sárgás alapon, itt-ott fedőfehérrel kiemelve a lényeges dolgokat, láthatjuk a sok elismert ember portréját. Charlie Chaplintől Albert Einsteinen keresztül Teréz anyáig, Karinthy Frigyestől Szent-Györgyi Albertig. A rajz alcíme: Szép volt, fiúk.
„Weöres Sándor írja A teljesség felé című írásában: »Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.« Sajdik Ferenc rajzai gyönyörű létrák tudnának lenni, érdemes rajtuk fölkapaszkodni. Olyan lépcsőfokai vannak, hogy életszeretet, emberszeretet, állatszeretet… Nem gyakori dolgok ezek manapság, ezért Sajdikot bátran nevezhetjük rara avisnak, ritka madárnak” – hallhattuk Kernács Gabriellától.
Ezen a kiállításon most éppen nem az állatok játsszák a főszerepet, pedig kevesen lehetnek olyanok, akik ne ismernék Sajdik madarait. Ezért is olyan találó, amit Kernács Gabriella mondott a ritka madárról metaforaként. A valóságban is kevesebb Sajdik madaras képe a mostani tárlaton.
Igazi vidám falusias forgatag fogad bennünket a Bartók és Kodály népdalgyűjtő körúton című fantasztikus karikatúrán. Mindenfelé kanyargó utcákon lovas kocsik közlekednek, mélabús, de érdeklődő pacik haladnak lassan az utakon. Középtájt kis templom magasodik, méretes szoborral. Körülötte eseményre gyülekeznek a falusiak, úgy néz ki, idegenek érkeztek és valamit akarnak. Hát, igen, Bartók és Kodály kissé töprengve hallgatják és veszik fel gramofonra egy férfi és egy nő harsány éneklését: „Hajmási Péter… Hajmási Pál” – lehet, hogy nem ezt várták?
(Sajdik Ferenc kiállítása június 2-ig tekinthető meg.)
