Visszatekintve a Winnetou- vagy a Bud Spencer-filmek igencsak leköthették a figyelmünket, máskülönben azzal lettünk volna elfoglalva, hogy milyen kényelmetlen székeken kell ülnünk. Az is igaz, hogy a legtöbb előadás nem volt hosszabb másfél óránál. Az első nagyobb kihívást a Ben-Hur jelentette, amely még egy szünettel megszakítva is iszonyúan hosszúnak tűnt. Mélységesen át tudtuk érezni a gályarabságra ítélt Júda herceg megpróbáltatásait, főleg azt, milyen lehetett naphosszat a kemény evezőpadon kuporogni…
Azóta persze gyökeresen megváltozott a helyzet. A Bethlen mozi helyén ma már színház működik, a mozilátogató pedig kényelmes fotelba telepedve nézheti a meglehetősen hosszú filmeket. Az utóbbi időben ugyanis megfigyelhető, hogy a hollywoodi álomgyárból kikerült alkotások százhúsz percnél előbb nem eresztik el a tisztelt publikumot.
Ezen állítás alátámasztására elég csak az elmúlt év filmes terméséből szemezgetnünk. Itt van mindjárt két történelmi film. A Gary Ross által rendezett Harc a szabadságért (Free State of Jones) című alkotás – amely az amerikai polgárháborúba vezet bennünket – 139, Mel Gibson második világháborús mozija, A fegyvertelen katona 131 percig tart. Mind a két film valós eseményeken alapul. Newton Knight (1837–1922; Matthew McConaughey) kiszakította a Mississippi állambeli Jones megyét a konföderációból, és szökött katonákból, valamint rabszolgákból álló csapatával sikeresen meg is védte azt. Desmond T. Doss (1919–2006; Andrew Garfield) szanitécként Okinaván, Guamon és a Fülöp-szigeteken mentette sebesült társait. A történelmi filmeknél egyébként sem ritka a hosszú játékidő, főleg akkor nem, ha a rendező arra érez késztetést, hogy a lehető legtöbbet vigyen a vászonra az eseményekből. (Jó példa erre David Lean Arábiai Lawrence című filmje Peter O’Toole főszereplésével, mely az arab függetlenség brit bajnokának életét 187 percben meséli el.)
Egészen más okból lett közel kétórás, vagy még annál is hosszabb Garth Davis Oroszlán című drámája (118 perc) Dev Patel főszereplésével; Barry Jenkins Holdfény című Oscar-díjas filmje (111 perc); Kenneth Lonergan A régi város (137 perc) című alkotása – ebben Casey Affleck játszott feledhetetlenül –; vagy Denis Villeneuve Érkezés című sci-fije (116 perc). Egyik esetben sem olyan bonyolult a cselekmény, hogy annak felvázolására mindenképpen szükség van legalább két órára. E filmeknél a hosszú játékidő arra szolgál, hogy egyre beljebb húzza a nézőt a főhős világába. Méghozzá szép lassan, ráérősen. Élethelyzetük bemutatását, problémáik kibontását nem sietteti semmi, jut ideje a nézőnek arra, hogy a lehető legjobban átérezze az Oroszlán vagy a Holdfény fiatal szereplőjének viszontagságait, A régi várost és az Érkezést látva pedig egészen mélyre merülhetünk a főszereplő személyes tragédiájában. Ugyanakkor A régi város és a Holdfény azért is kiemelkedik a sorból, mert ezeknél a cselekmény lassú, fokozatos felépítése mellett azt is észrevehetjük, hogy szinte szándékoltan megáll egy-egy látszólag jelentéktelen pillanatnál. A kifejezetten drámai fordulatok is hiányoznak, ami persze nem azt jelenti, hogy a történeteknek nincs megrendítő eleme. Mind a két esetben igaz, hogy nem csak az a fontos, amit a vásznon látunk. A cselekmény egy lényeges része bennünk zajlik.
Bár továbbra is sok olyan filmmel találkozhatunk a mozikban, ahol a látványelemek akkora elsőbbséget élveznek, hogy mellettük minden más háttérbe szorul, mindenképpen biztató, hogy egyre több alkotásnál a lélek rezdüléseinek ábrázolása áll a középpontban. Annyira, hogy minél alaposabb bemutatásának még a hollywoodi producerek sem szabnak gátat. Már csak az a kérdés, mi magunk sajnáljuk-e rá az időt.
