Merre tovább?

Udvardy György püspök hangsúlyozta: „Az emberek egy része valóban távolodik a tételes, formális vallási élettől, másrészt látjuk a vágyakozásukat, hogy mondja meg nekik valaki az igazságot – s közülük sokan kopogtatnak az egyház ajtaján. Felismerhető a kettősség: a mérhető ragaszkodás mintha csökkenne az intézményes egyházhoz, ugyanakkor növekszik az igény az igazság keresésére.”

Fogassy Judit nővér a következőképpen foglalta össze a katekumenátus lényegét: „Az első igehirdetés a mostani találkozó mottója. Másként: aki addig nem ismerte a kereszténységet, a katolikus vallást, egyszer csak valamilyen módon – leginkább valaki által – találkozik vele. S milyen legyen ez az első találkozás, az első hirdetés? Sokszor kedves élményt jelent, amikor a szeretetdialógus jegyében találkozás jön létre a másik emberrel. De az első hirdetés túlmutat a kedvességen. Nem valamiféle »kellemes« humanizmust akarunk közvetíteni, hanem Krisztust.” A kérdés az: hogyan juthat el valaki az első találkozástól az első hirdetés tartalmáig, amikor megismeri: Jézus Krisztus az Úr, aki él; meghalt, de feltámadt, szeretetével nemcsak barátságra, hanem szövetségre hív meg. Ennek valódi tartalmával – számára értelmezhető, felismerhető módon – találkozzék a bekopogó. „Ezért – folytatta a nővér – körbejárjuk az első hirdetés kulturális közegét: ki az, aki hallja ezt az első hirdetést, mi a tartalma, mi a metodikája, és hogyan készüljünk fel erre?” Sokszor adódik olyan pillanat, amikor nem megkeresztelt, ám őszintén kereső személlyel találkozunk, de nem ismerjük fel, mikor és hogyan lehetne megszólítani őt. Hiszen „általában tanításra vagyunk berendezkedve”, s olyan szavakat használunk, amelyeket a hívők értenek, de aki még híján van ennek a „tudásnak”, aligha tud mit kezdeni olyan fogalmakkal, mint irgalom, kegyelem, megváltás…Radikális tartalmú legyen a hirdetésünk – folytatta Judit nővér – „ne azonnal a bűnnel, a szenvedéssel szembesítsük a másik embert, hanem Isten jóságával és nagyságával: hogy ő mindenkit személyesen hív meg, s aki válasz a mi kérdéseinkre”. Ha körülnézünk, valóban azt látjuk, sok ember szenved éhínségben, fáj nekik az élet, csalódottak.

Kató Csaba állandó diakónus a budapesti Szent Imre plébánián vezet neokatekumen-csoportot. Azaz olyan felnőtteket segít a keresztség szentségéhez vezető úton, akik különböző társadalmi közegből, eltérő iskolázottsággal, más és más sebekkel, szorongásokkal, kudarcokkal, sikerekkel és sikertelenségekkel érkeznek – de mindannyiukban ott a vágy az igazság, a teljes igazság iránt. Udvardy püspöktől azt tudakoltam – bár ez nyilván nem mennyiségi kérdés –, vajon az ilyen felnőttek milyen arányban vannak jelen a mai magyar társadalomban. „Évente mintegy hétszáz felnőttkeresztelésre kerül sor húsvét táján, s az ilyen személyek már végigjárták azt a hosszú, ám lépésről lépésre reménytelibb utat, amelyet katekumenális útnak nevezünk.” Judit nővér szerint van, aki néhány hónap alatt „beérik”, de találkozott olyan személlyel is, aki tíz éve járt már a közösségbe, érdekelte mindaz, ami ott elhangzott, mégsem érzett magában elég erőt, hogy meghozza a döntést. Az egyik csoportban éppen helyzetgyakorlatokat adtak elő a részvevők. Valaki bekopog a plébániára, keresztszülőnek kérték fel, mások templomi esküvő ügyében érkeznek – aztán a beszélgetés során kiderül, egyikük sincs megkeresztelve. Hogyan reagáljon erre a lelkipásztor, a plébániai iroda munkatársa, vagy bárki, akivel az ilyen érkező először találkozik. Íme, a pillanat: az első hirdetés pillanata! Felismerni, illetve felkelteni a betérő emberben az igényt. Hogy ne „menekülni” akarjon, hanem az első lépés után továbbhaladni az úton.

Nem könnyű és nem rövid út ez. Krisztina, az egyik nevelőintézet pedagógusa Nobilis Márió lelkipásztor segítségére van az egyik csoportban. Három éve keresztelték meg, két évig tartott „vándorlása” az első találkozástól a szentségig. Kell ennyi idő? – A kérdésre határozottan válaszol: „Igen, nekem mindenesetre kellett. Ezt nem lehet elsietni.”  Márió atya azt kéri a résztvevőktől, rajzban fogalmazzák meg a katekumenális utat megelőző életállapotot. Ő maga egy rendező pályaudvart rajzolt, ahová számos vágány fut be, számos váltó működik, aztán valamerre elindulnak a sínpárok: tehát a lehetőség adott. Van, aki ott marad, mások elindulnak, egyik ebbe, másik abba az irányba… Felnőttkeresztelés még csak elvétve fordult elő nálunk a hetvenes években. Manapság egyre gyakrabban találkozunk olyan fiatalokkal, jegyesekkel, felnőttekkel, akiket fel kell készítenünk keresztségre, első gyónásra, áldozásra vagy bérmálásra – magyarázza Nobilis Márió. – Sokan vannak olyan iskoláskorúak is, akiket nem kereszteltek meg. Hogy megértsük a katekumenátust, meg kell értenünk az ősegyház katekumenátusát. Minden katekézis célja a megtérés: hogy a katekumen (illetve a hitoktatott) „egyre inkább úgy gondolkozzék, mint Krisztus, úgy ítéljen, úgy cselekedjék, ahogyan Krisztus parancsai követelik, s abban reménykedjék, amire ő hívott meg minket” – mondja az egyik egyházi dokumentum. Ugyanakkor el kell fogadnunk, amit Tomka Ferenc lelkipásztor ír: „Mai szentségkiszolgáltatásaink tapasztalata, hogy a szentségi felkészítések során gyakran csak egy anyagot (hitismereteket) oktatunk. S bár öröm, hogy sokfelé elkezdődött már a megújulás e téren (vagyis nemcsak oktatnak, hanem az életre is nevelnek, s megpróbálják a szentségekhez járulókat a keresztény közösségbe is bekapcsolni), a szentségeket vevőknek mintegy kilencven százaléka sok plébánián rövidesen elmarad a templomból. Ráadásul nemcsak a gyermek elsőáldozók és bérmálkozók, hanem felnőtt kereszteltek is…” Komolyan meg kell fontolnunk, hogy – megint csak Tomka Ferencet idézve – „az ősegyház katekumenátusában a legerősebb hangsúly nem az ismeretközlésen volt, hanem a megtérésen”. A megtérés hosszú folyamat. Az előkatekumenátust a befogadás rítusa zárja, a katekumenátust a kiválasztásé, a megtisztulás és megvilágosodás végén pedig ott a beavatás. Mindez bonyolultnak, talán túlintézményesítettnek tűnik, de ha lefordítjuk magunknak – mint teszi ezt leányfalusi tapasztalatai alapján a cikk írója –, belátható: érzelemre, ismeretre, tudásra egyaránt szükség van, hogy akárhonnan indulva továbbjussunk a Krisztus-követés útján. A lényeg annak a személyes tapasztalatnak életté válása, amely Krisztussal kapcsol össze minket. Az út ezerféle lehet, a célja azonban mindegyiknek ugyanaz.