Fotó: Merényi Zita
Az elvándorlók és menekültek világnapján, január 14-én, az 1945-ben a Szovjetunióba kényszermunkára elvitt svábokra emlékeztek Zebegényben, nem sokkal a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja, január 19-e előtt. Beer Miklós váci püspök, aki maga is Zebegényben nevelkedett, személyes hangú prédikációt mondott az ünnepi misén.
Az a kocsi, amelyben én utazom, szinte üres, de amikor Zebegényben megállunk, hátrébb meglepően sok ember száll le a vonatról, és mind a templom felé indul. Csendbe és békébe érkezünk: Zebegény eleve meseszerű település, és éjjel a hó is lehullott, amitől még festőibbé vált. Mintha hirtelen egy másik, a miénknél idillibb világba léptünk volna át.
A templomba alig lehet bejutni, annyira sűrű a tömeg. A püspök a régi szenvedésekre emlékező mise kezdetén a maiakra utal, korunk háborúira, éhezéseire, üldöztetéseire, s mindazokra, akiket ezek sújtanak. Prédikációjában aztán érthetőbbé teszi ezt, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy ma van az elvándorlók és menekültek világnapja. Hetvenhárom évvel ezelőtt hurcolták el a svábokat, és hetvenöt éve veszett oda a Don-kanyarnál a 2. magyar hadsereg. A háború következményeként Zebegényben és általában a Dunakanyarban sokan nőttek fel apa nélkül, így Beer Miklós is: az ő apja Budapest ostrománál halt meg. A fájdalmas emlékezés nyomán önkéntelenül tör fel belőlünk a kérdés: Uram, miért engeded meg a szenvedést, a gonoszságot? A válasz a kereszt, amely arról tanúskodik, hogy Isten nemcsak megengedi a szenvedést, hanem értelmet is ad neki. Imádkozzunk azért, hogy az emberiség kigyógyulhasson a gyűlöletből és az ellenségeskedésből, s Assisi Szent Ferenccel együtt kérjük: „Uram, tégy engem békéd eszközévé!”
Csuka Tamás református tábori püspök a zsidók babiloni fogságához hasonlítja a svábok 1945-ös elhurcolását, és Jeremiás könyvét idézi, amelyben az Úr így szól népéhez: „Reményteljes jövőt készítek nektek.” Nem kell attól tartani, hogy magára hagyja őket, számíthatnak a gondoskodására. Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára történelmi összefüggésbe helyezi, a sztálini Szovjetunió és a nyugati hatalmak versenyfutásával kapcsolatban tárgyalja a málenkij robotot, és hangsúlyozza: a magyarországi németek semmit sem vétettek: egy birodalom önkényének estek áldozatul. Ferencvárosban a múlt év elején avatták fel az emlékművüket.
A mise után Hutter Jánosné polgármester átadja a Zebegényért-díjat Zoltai Jenőnek, az egyetlennek, aki ma is él az egykor kényszermunkára hurcoltak közül. A kitüntetést posztumusz a többiek is megkapják, díjaikat a családtagok vehetik át. A templom előtt, a koszorúzás felvezetéseként elhangzik a száztizenegy érintett zebegényi neve, majd Ritter Imre, a magyarországi németek parlamenti szószólója beszél a rengeteg szenvedésről, amely egykor kijutott nekik, és arról a teherről, hogy hazatérve nem beszélhettek az őket ért sérelmekről. A koszorúzás hosszan elhúzódik, mivel állami szervek és a környékbeli önkormányzatok és egyesületek egyaránt leróják a kegyeletüket.
A következő programpont a Málenkij robot – Zebegény hangja című új dokumentumfilm bemutatója a közeli iskolában. Az alkotás alapkérdése, hogy mi marad meg az egykori szenvedések emlékéből a következő nemzedékek, jelesül az unokák és a dédunokák számára. Mai tizenévesek szólnak az egykor a Szovjetunióban szenvedett déd- és nagymamákról, nagypapákról. A többségük személyesen már nem ismerhette az őseit, emlékük azonban – és ebben talán ez a film is segített – ma is elevennek tűnik.
Zoltai Jenő beszél a filmben a legtöbbet. Elmondja, hogy egyáltalán nem volt sváb azonosságtudata, otthon soha nem beszéltek németül, és csaknem sikerült elkerülnie a kényszermunkát. Majdnem hazaküldték ugyanis, de aztán utánaszóltak, hogy nem magyarosított-e a neve. S mivel korábban Zoller volt, így végül őt is elvitték – már el sem búcsúzhatott az otthoniaktól. Szívesen mesélne az unokáknak az egykor történtekről, de nemigen kérdezik, ha pedig ő hozza elő a témát, a mobiltelefonjuk mögé bújnak.
Az utolsó megszólaló ma Pálmai Béla: ő nyitja meg a 111 – Dokumentumok a zebegényi elhurcoltakról című kiállítást. A nyolcvanas években zebegényi fiatalokat kérdezett a málenkij robotról, és megdöbbentette, hogy semmit sem tudnak róla. Ez indította arra, hogy engedély nélkül kopjafát állítson a templom előtt a Szovjetunióban szenvedettek emlékére. Ezt a kopjafát koszorúztuk meg ma, teszi hozzá. Nagyszerű, hogy az utóbbi években a három testvértelepülés: Kismaros, Nagymaros és Zebegény számára is megadatott a lehetőség, hogy méltó módon róhassa le kegyeletét az elhurcoltak előtt.
A kiállítás sok régi családi fényképpel, az otthontól távol elhunytak arcképeivel, a fogságuk alatt naplót írók nélkülözésekről és a túlélés reményéről tanúskodó soraival repít a múltba. Néhány mondatot olvashatunk a hazatérés szinte felfoghatatlan öröméről is. A vasútállomásra befutó vonat elé a plébános vezetésével kiment családokról, a sok-sok örömkönnyről, az összeölelkezésekről. „Első utunk a templomba vezetett, amikor Zebegénybe érkeztünk, hogy hálát adjunk az isteni gondviselésért” – írta az egyik emlékező.
