Fotó: Thaler Tamás
– Amikor a magyar kormány meghozta a keleti nyitással kapcsolatos stratégiai döntését, abban a gazdasági és politikai mellett kulturális célok, és hangsúlyosan egyetemközi együttműködések is szerepeltek. Erre jött létre a Stipendium Hungaricum program, amelynek keretében több száz ösztöndíjat ajánlott fel a kormány közel-keleti országok hallgatói számára, féléves magyarországi tanulmányok végzésére. A kinti partnerintézmények meghatározott számú leendő hallgatót jelölhetnek az ösztöndíjra. A kormány megvizsgálta, hogy melyik egyetem rendelkezik a legaktívabb közel-keleti kapcsolatokkal, és úgy ítélte meg, hogy jelenleg ez a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Intézményünk profiljába, különösen a bölcsészkar vállalásaiba kezdettől beletartozott a kultúrák és vallások közötti párbeszéd.
Személyes tapasztalatai alapján hogyan látja a térség jelenlegi viszonyait?
– Tény, hogy politikailag az egész Közel-Kelet rendkívül ingatag. Szeptemberben például Irakban voltam, ahol első keresztényként az iszlám világkongresszuson is részt vettem. Az országban mindenütt látszódnak a második Öböl-háború pusztításának nyomai. Még azt sem heverték ki, és néhány éve újabb összecsapások törtek ki azokon a területeken. A muszlim világban meg kell különböztetni a szunnita és a síita vallási közösséget. Nekem elsősorban az utóbbira van rálátásom, ugyanis Irak lakosságának többsége síita. Bármelyik iraki városban jártam, elkötelezett, mély vallási meggyőződést tapasztaltam. És ehhez nem kellett Kerbelába, Nedzsefbe, vagyis a klasszikus muszlim szent helyekre menni. A muszlimok mindennapjait meghatározza, behatárolja a vallási identitás. Nincs olyan tárgyalás, amely ne szakadna meg, ha eljön az imádság ideje. A síiták nagyon nyitottan állnak a keresztényekhez. Sorra tették fel az érdeklődő kérdéseket; a legnagyobb tisztelettel vettek körül. A kerbelai sejk személyesen fogadott, messze túllépve a protokolláris időn, sőt azóta újabb meghívást kaptam tőle. Az egyes vallási vezetők is szívesen beszéltek velem, kereszténnyel. A síita hagyomány szerint Mohamed unokája, Hussayn ibn Ali imám mellett hetvenkét katonája, rokona harcolt, akiket 680-ban, a kerbelai csatában egytől egyig lemészároltak, köztük kilenc kopt keresztény és négy zsidó vallású harcost. Hussayn ibn Ali imám sírja körül – a legszentebb síita kegyhelyen – Nedzsefben temették el ezeket a mártírokat is. Ebből fakadóan a síiták tisztelettel tekintenek a keresztényekre. Ha pedig valaki szerzetes, mint jómagam, azt köztudottan még jobban becsüli az iszlám vallás – függetlenül az egyes irányzataitól. Vallásosságuk, bizalmuk, a párbeszédkeresésre való nyitottságuk nagyon megnyerő. Maguk keresik a kapcsolódási pontokat, ezzel szeretnék kifejezni, hogy nincs közöttünk áthidalhatatlan szakadék.
A tárgyalások vagy a személyes beszélgetések folyamán szóba került a migránskérdés? Onnan nézve hogyan ítélik meg a népvándorlást?
– Az európai „érzésekkel”, benyomásokkal, véleményekkel szemben a migránsválságot egyfajta veszteségként élik meg, mondván, a kultúrájukból veszítenek azzal, hogy hívő, vallásos emberek szakadnak ki a közösségeikből és vándorolnak el. Ez a fajta látásmód egyébként a muszlimokra és a keresztényekre egyaránt igaz. Az egyetemi kapcsolatrendszereket építve teljesen mindegy, hogy koptokkal vagy síita muzulmánokkal tárgyaltam, alapvetően az volt az igényük, hogy az oktatói-hallgatói mobilitást kihasználva minél többen tanulhassanak Európában, mert a hazatérők azután piacképes diplomával tudják segíteni saját térségük újjáépítését. Az egyes országok persze különböző stádiumban vannak aszerint, hogy mikor értek véget vagy folynak-e helyi összecsapások. Egyiptomban ma már jóval kiegyensúlyozottabbak a viszonyok. Ott jelenleg a műszaki végzettséget adó diplomákra van leginkább szükség. Míg Európában a megállíthatatlan migránstömegeket látjuk, addig a közel-keleti politikai, vallási és felsőoktatási vezetők a visszatérés lehetőségét hangsúlyozzák; és úgy gondolják, hogy például a katolikus egyetemnek köszönhetően „minőségi többletet” kaphatnak a hazatérő – a helyi gazdaság és kultúra fellendítésében aktív szerepet vállaló – diplomásaikon keresztül.
A mi szempontunkból, egyetemi szinten milyen eredményei vannak a kinti szerepvállalásoknak, kutatásoknak?
– Irakban és Egyiptomban például magas színvonalú a műszaki képzés. Ha ezt mi kiegészítjük információs technológiai oktatással, akkor az így megszerzett diploma nemcsak az ő kultúrájuk, hanem a mi intézményünk javára is válik. Aktív nemzetközi kutatásba vonódnak be a program résztvevői. A másik elem, ami a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetben talán még fontosabb: a vallási, történelmi és kulturális kapcsolat ápolása, ami értékmentéssel társul. A régészeink által végzett feltárások, helyreállítások kézzelfogható, látványos eredményeket hoznak. Időközben folyik azoknak a korai, kézírásos anyagoknak a digitalizálása is, amelyek bármikor pusztítás áldozatává válhatnának. A Közel-Keleten korábban nem volt jellemző a keresztény források kutatása. Az ókori nagykultúrák vizsgálatán túl elsődlegesen az arabista szakvonal érvényesült: a Korán-források magyarázata, feldolgozása, kritikai kiadása és így tovább. Egyetemünk két éve hozott egy stratégiai döntést. A Keleti Intézetünk „profiltisztítás” gyanánt úgy határozta meg a tevékenységét, hogy a kinti keresztény emlékeket szeretné megmenteni, feldolgozni, rekonstruálni. Ez nem pusztán a közel-keleti keresztények számára fontos ügy. A különböző iszlám egyetemekkel együttműködve a muszlimok is örömmel veszik a keresztény kultúra feltárását, amelybe természetesen az arab nyelvű keresztény emlékek feldolgozása is beletartozik. Korábban úgy élték meg, hogy „a nyugatiak elveszik a múltjukat”; mi az iszlám – és ezzel együtt az egyetemes – kultúrának azzal a részével foglalkozunk, amely a kereszténységhez kötődik, s amelyre korábban nem fordítottak kellő figyelmet.
Legutóbbi egyiptomi látogatása milyen eredménnyel zárult?
– Másfél évvel ezelőtt aláírtunk egy keretszerződést a Kopt Ortodox Kulturális Központtal, s most ezt igyekeztük minél több elemmel bővíteni. A közös kutatások, konferenciák a képzési együttműködés felé mutatnak. A cél az, hogy belátható időn belül közös képzéseket indíthassunk Kairóban.
2011-ben, az „arab tavasz” kapcsán egymást érték a sajtóban a koptok kivégzéséről, templomok felgyújtásáról szóló tragikus hírek. Jelenleg milyen a kopt közösség státusza?
– Úgy tűnik, hogy Egyiptomban stabilizálódott a helyzet. A legfelsőbb politikai szinten elfogadják a kopt egyházat. A legnagyobb jelentőségű eseményeken – mint amilyen például az új Szuezi-csatorna megnyitóünnepsége is volt – az államfő, Abdel Fattah el-Sisi és II. Tavadrosz kopt pápa együtt jelentek meg. A kairói kopt negyed kellőképpen védett, az előforduló atrocitások nem a negyeden belül történnek. Az Alexandria melletti Mariout egy nagy kolostorközpont, tizennyolc püspök és több mint százhúsz szerzetes otthona. Onnan „származnak” a kopt pápák, és ez egyben a temetkezőhelyük is. Ugyancsak ott lelt végső nyughelyre a februárban kivégzett huszonegy kopt mártír; sírjuk felett épül egy nagy templom.
A mindennapi élet viszonylag kiegyensúlyozott Egyiptomban. A vezetés igyekszik garantálni a biztonságot, de tény, hogy a kopt közösség – az Iszlám Állam terjeszkedése és a Közel-Keletre gyakorolt befolyása miatt – aggódik, az általános félelemérzet tehát nem csökkent. Sajnos támadások, kivégzések ma is előfordulnak, magam is láttam egy meggyilkolt, keresztre feszített áldozatot. A mindenhol megtapasztalható, folyamatos katonai jelenlét ugyan a biztonságérzet erősítését szolgálja, de a fegyveresek látványa nem feltétlenül ezt az érzést váltja ki az emberekből.
Az elmúlt hónapokban számtalanszor felmerült a kérdés, hogy az egyház miként nyújt/nyújthat segítséget a bevándorlóknak, menekülteknek. Mondhatjuk, hogy a Pázmány egyedi úton jár…
– Míg az elmúlt négy évben a legtöbb vezető állam felsőoktatási intézményei szüneteltették vagy éppen megszüntették kulturális kapcsolataikat a térségben, addig a Pázmány, egy katolikus (!) egyetem, ez idő alatt alakította ki és jelentősen erősítette a kapcsolatait a térség összes országának felsőoktatási intézményeivel. Ezek többsége nem keresztény. Ezzel egy olyan folyamatos kulturális, vallásközi párbeszédet tartunk fent, ami jelenleg egyedülálló. A katolikus egyetem egyben reményt ad a Közel-Keleten élőknek, hogy értelme van az otthonmaradásnak, mert léteznek kitörési pontok. Nem vagyunk segélyszervezet; más terület a karitászmunka, más a nunciatúrákon keresztül megvalósuló diplomáciai tevékenység. Egyetemi szinten mi azt tehetjük, hogy értékeket mentünk, és értékeket viszünk oda. Ez is fontos része a katolikus egyház missziójának. Az iraki Vászidban láttam, hogy az elmúlt két évben az együttműködésünknek köszönhetően milyen mértékben fejlődött az egyetem. Az orvosi kar berendezése a legjobban felszerelt német egyetemek orvosi fakultásaiéval vetekszik. Talán ez is jele annak, hogy a Közel-Keletre idővel visszatérhet a béke és a rend.
