A diktatúra alóli felszabadulást érezték-remélték milliók Németországtól Romániáig; amit egyik helyen újraegyesülésnek mondtak, azt másutt rendszerváltozásnak. Csehszlovákiában pedig „bársonyos forradalomnak”. A bársonyos forradalom (csehül sametová revoluce, szlovákul nezná revolúcia) kifejezést annak a folyamatnak a leírására használják, melynek során Csehszlovákiában a kommunista párt viszonylag békés keretek között átadta a hatalmat az emberjogi mozgalomnak – olvashatjuk az egyik internetes lexikonban… November 27-re általános sztrájkot hirdettek, amely megmutatta, hogy a régi kormányzat mindenféle társadalmi támogató bázis nélkül maradt, és néhány nap múlva össze is omlott.Egy kedves régi ismerőssel, Horváth Károly nyugdíjas lelkipásztorral érsekújvári lakótelepi lakásában idézzük fel a húsz év előtti történéseket, reménységeket, beteljesült és meghiúsult várakozásokat. – Nehéz visszaidézni az eseményeket, nehéz volna megmondani, pontosan mikor is kezdődött. Sőt, azt is, pontosan mi is történt. Mozzanatokra emlékszik az ember, ültünk a tévé előtt, olvastuk az újságot, mert a döntő fontosságú események Prágában történtek. Mindenki várta, hogy történjék valami – a többség reménykedve, a hatalom és a hozzá közel állók félve –, mégis váratlanul ért minket, ami történt. A rendszerváltáshoz kapcsolódó reményeket mindenki másképp élte meg. Sokan túl sokat vártak a rendszerváltástól. A papság többsége reménykedett, de nem táplált vérmes reményeket. Ami változás történt egyházi vonalon, az persze nagyon fontos volt: megszűntek az állandó ellenőrzések, eltűntek a járási egyházügyi titkárok, szabadon lehetett jelentkezni a hitoktatásra. Komáromban voltam plébános akkor. Fölszabadító érzés volt: végre! Az emberi karakterek persze különbözők, voltak, akik úgy vélték, most leomlanak azok a falak, amelyeket az embertelen hatalom húzott az emberek közé, mások viszont azt kezdték firtatni, szomszédjuk, munkatársuk milyen viszonyban volt ezzel a hatalommal – amellyel természetesen mindenki volt valamilyen viszonyban. Nem volt ez másként Magyarországon és másutt sem: az emberek nem voltak eszkatologikus hangulatban, nem virrasztva vártuk a szabadulást, inkább csak áhítottuk… Az emberek azt tették, amit a diktatúrák idején tenni lehet, igyekeztek túlélni – ki-ki a maga karaktere szerint. És a diktatúrák lényege, hogy az emberek jellemét igyekeznek felmorzsolni. Az egyház – legalábbis ha többé-kevésbé jól tölti be a hivatását – éppen ezért veszedelmes minden diktatúra számára: mert emberségében erősíti az embert. Elmondhatjuk, hogy a templomjáró emberek körében kezdődött meg az új magyar pártok egyikének, a kereszténydemokrata mozgalomnak a szerveződése. (Végül három magyar párt alakult, ezek aztán koalícióra léptek – két cikluson át aktív részt vállaltak az ország kormányzásában is – újabban pedig kettéhasadtak.) A kezdet kezdetén már felvetődött, hogy ne legyen önálló magyar párt, hanem a szlovák keresztény mozgalom részeként működjenek – de ez szerencsére másként alakult, így többé-kevésbé hatékonyan sikerült képviselnie egy politikai erőnek az itteni magyarság érdekeit. Ugyancsak hirtelen, mégsem meglepő fordulat volt számunkra Csehszlovákia kettéválása. Mindig is érezhető volt, hogy a szlovákság szeretne önálló államban élni, a kisebbik testvérnek érezték magukat Csehszlovákiában. A felvidéki magyarság erőteljesebben tapasztalja a szlovák nacionalizmust mostanság, mint korábban. Ugyanakkor az önálló Szlovákia lakosságának ma tíz-tizenkét százaléka magyar – megnövekedett a súlyunk: így kerülhetett sor arra, hogy parlamenti, sőt kormánytényező legyen a felvidéki magyarság. A húsz évvel ezelőtti történésekről általában elmondható: nem kivívtuk a szabadságot, az inkább ránk zúdult. A rendszerváltozás, majd az európai uniós tagság révén átjárhatóvá lett határokon nem csak olyasmi jön be, ami építi az embert, a társadalmat. Nem annyira a demokrácia toleráns szellemisége, inkább a féktelen fogyasztói szemlélet és életérzés. Ez éppúgy jellemző a többségi, mint a kisebbségi nemzetre. Csak minket létünkben jobban veszélyeztet. Amikor magyar szülők tömegesen nem élnek a joggal és lehetőséggel, hogy magyar iskolába írassák be gyermeküket, mondván, hogy „így jobban fog érvényesülni”, akkor arról döntenek, hogy az unokájuk talán már nem fog tudni magyarul. Amikor az egyházon belül is érzékelünk szlovákosító igyekezetet, amikor az Európai Unió tagországaként még mindig érvényben vannak a magyarságot kollektív bűnössé nyilvánító hírhedt benesi dekrétumok, amikor törvényekkel igyekeznek korlátozni anyanyelvünk használatát a szülőföldünkön, akkor azt kell mondanunk, sok minden nem valósult meg abból, amit vártunk és reméltünk húsz évvel ezelőtt. Az igazság kedvéért persze azt is el kell mondanunk, hogy ezért minket is felelősség terhel.
