Az ember őszinte érdeklődést tapasztalt, megkérdezték tőle, hová megy és miért, megnézték, nincs-e túl sok csomagja… Ma megállás nélkül robognak tovább az autók, szinte semmi nem emlékeztet a pár év előtti nyüzsgésre. De annyi baj legyen! Van valami lelkesítő egy funkcióját vesztett határátkelőhely kietlenségében… A másik ház vadonatújnak látszik, nincs még kétéves. És van benne élet. A „gazda” fényképeket mutat és szerény büszkeséggel mesél, kik és milyen alkalommal járnak ide, akik, a fotók tanúsága szerint is, szívesen lehetnek itt. „Fontos, hogy jól, otthonosan érezzék itt magukat az emberek, mert akkor visszatérnek, keresik és ápolják a kapcsolatot egymással, pontosabban egymással is. Ez erősíti, megtartja őket, építi az életüket” – mondja a ház „megálmodója” és működtetője.
Pásztor Zoltán érseki helynök a kassai főegyházmegye magyar híveinek lelkipásztori ellátásáért felelős. A ház, ahol beszélgetünk, a Szent Gellért nevét viselő magyar pasztorációs központ. Kassa közepén áll, légvonalban alig száz méterre a város szívétől, a dómtól, a Vratna – magyarul Városkapu – utcában. Az épület a legkülönfélébb rendezvényeknek ad otthont, amelyek szükségesek egy plébániai közösség életéhez. Ez azonban valójában egy plébániaközi közösségi ház: itt történik a magyar gyerekek felkészítése az elsőáldozásra és a bérmálkozásra, itt jönnek össze a keresztény értelmiségiek és a cserkészek, emellett lelkigyakorlatok és bálok, papi rekollekciók, különféle előadások és programok színhelye. A 2007 őszén használatba vett épület a hívek adományaiból, a magyarországi püspöki kar és a felvidéki magyar szervezetek és szponzorok támogatásával épült. „Van egy Erőtér címet viselő programsorozatunk: csütörtök esténként a legkülönfélébb aktuális témákról beszélgetünk: legutóbb például arról, miért imádkozunk, vagy ha nem tesszük, miért nem – meséli Pásztor Zoltán. – Korábban a Darwin-elméletről tartott egy kisfilm kapcsán nagyon érdekes előadást egy biológiatanár. De szerveztünk az EU által támogatott képzést a munkaügyi hivatallal együttműködve munkanélküliek, többségükben romák számára, amely a munkaerőpiacra való bekerülésüket próbálta segíteni. Gyerekek számára indítottunk számítógép-tanfolyamot is. Fontos, hogy jól érezzék magukat itt – egyházközelben…”
A kétszázhetvenezer lakosú nagyvárosban a legutóbbi népszámlálás alkalmával kilencezren vallották magukat magyarnak. Ennél azért nyilván többen vannak –jegyzem meg. „Ennyien vagyunk – válaszolja a helynök. – Aki nem vallja magát magyarnak, azt nem tekinthetem annak… A magyar hívek szerteszét laknak a városban, de katolikus közéletük a dóm, illetve az új lelkipásztori központ köré szerveződik. Pásztor Zoltán mellett Szabó József, a dóm káplánja és egy premontrei atya szolgálja őket. Vasárnaponként öt magyar misét mondanak Kassán. A magyar hívek lelkipásztori ellátottságát – a városban és a főegyházmegyében egyaránt – kielégítőnek mondja a helynök. Sok helyütt szükség volna ugyan káplánra, de igazán nagy hiány jelenleg magyar hitoktatókban van. A hittan kötelezően választható tantárgy az iskolákban. „Ez nagy előrelépést jelent az 1989 előtti időkhöz képest – magyarázza Pásztor Zoltán –, de ennek során inkább csak az ismeretek átadására van lehetőség, nem a keresztény nevelésre, a közösségépítésre. Márpedig erre igen nagy szükség van, hogy erősödjünk kereszténységünkben és magyarságunkban egyaránt.” Itt, Kelet-Szlovákiában ez még fontosabb, mint az ország nyugati felében, ott ugyanis nagyobb tömbben élnek a magyarok, mint errefelé. A fogyatkozás azonban ott is, itt is érzékelhető. Ahol a szülők nem tartják fontosnak gyerekeik magyar öntudatának, nyelvtudásának ápolását, ott a harmadik generáció már legfeljebb magyar származásúként tartja számon magát. A vegyes házasságok az asszimiláció első számú színterei – de vannak meglepő példák is. A plébániai foglalkozásokra járó kassai gyerekek között van három-négy is, akinek az édesanyja egy szót sem tud magyarul, de lelkesen hozza ide fiát-lányát, akikkel itt „apanyelvükön” foglalkoznak. Ilyen is van.
Néhány napja fogadta el a pozsonyi parlament az új nyelvtörvényt, amely ellen a felvidéki magyar politikusok mellett az anyaországiak, a hazai egyházak és társadalmi szervezetek is tiltakoznak, mivel ellentétes az európai uniós jogszabályok szellemiségével és több paragrafusával is. „Az egyszerű polgár számára ez az új jogszabály egyszerűen átláthatatlan – mondja egy nyugdíjas tanárnő. – Megpróbáltam átrágni magam rajta, de még nem jutottam a végére: annyi hivatkozás és utalás van korábbi törvényekre, jogszabályokra, hogy ember legyen a talpán, aki világosan megérti, miről is van szó. A kisebbség életét mindenképpen nehezíteni fogja, sok esetben kétnyelvű adminisztrációt ír elő, megfogalmazódnak olyan szabályok is, amelyek megsértése esetén komoly büntetéseket helyez kilátásba. Biztos, hogy nem jó üzenet ez az itteni magyarság számára, de talán elsősorban ez is a célja. A legfontosabb, hogy ne ijesszen meg minket, ne nézzünk körül, mielőtt megszólalnánk az anyanyelvünkön a szülőföldünkön.”
A Fő utcán, a dóm közelében szólítottam meg az idős hölgyet, aki készséggel elmondta a véleményét, de kérte, a nevét ne kérdezzem… Az egykori vármegyeháza előtt álltunk, ahol 1945. április 5-én megszavazták a kassai kormányprogramot, amely háborús bűnösnek nyilvánította a felvidéki németeket és magyarokat, megvonta polgárjogukat és elkobozta földjeiket, tömegével űzte el szülőföldjéről a felvidéki magyarokat, köztük Kassán élő szüleimet is. Ez a hírhedt program a Benes-dekrétumok révén valósult meg – amelyek jogilag máig érvényben vannak az európai népek közösségébe integrálódott Szlovákiában. Hazafelé az autóban újra végiggondolom egynapos kassai látogatásom tapasztalatait. A biztatókat és az aggodalomra okot adókat. Az Európai Unió polgáraként lassítás nélkül, szabadon lépek át egyik országból a másikba, de meg kell állapítanom, hogy vannak még határok. Sőt, újabbak is keletkeznek.
