Fotó: Merényi Zita
Március 3-án a januári jellegű időjárással dacolva már március 15-e hangulatát elővételezte a dómban és környékén széles körű összefogással megvalósult árvízi emléknap, amelynek a plébánia és Kondé Lajos plébános volt a házigazdája. A napot Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi püspök nyitotta meg, és a zárómisét is ő mondta.
Szeged valóságos hómező, amikor megérkezünk. Még a járdán is halmokban áll a hó, a köztük lévő járatokban rójuk utunkat a vonatállomástól a dóm felé. Ez sarkvidéki túrát idéz számomra egy remélt kutatóállomás felé. A Dóm térre érkezve, ha lehet, még drámaibb összkép fogad. Mintha az egykori árvíz vízmennyisége ezúttal is a térre tört volna, csak most hó formájában. Az eltakarításával nem is próbálkoztak, csak a templomlépcsőket tisztogatták le bizonyos pontokon – ahol nem, ott akár szánkóval is le lehetne csúszni. Síruhás cserkészek ezt szánkó nélkül is nagy kedvvel gyakorolják. Hóban hempergő kislányt és szánkózókat is látunk, sőt egy hóemberépítési kísérletnek is szemtanúi leszünk.
A kapu előtti táblán az árvízi emléknap támogatóinak listája: az Európai Unió, a kormány, Botka László polgármester és a városi képviselők, a belvárosi plébánia, a Magyar Cserkészszövetség, a Pick, a Szegedi Paprika és a Lipóti Pékség is hozzájárult a mai nap sikeréhez, vagyis a lehető legszélesebb összefogással valósult meg.
A megnyitási ceremónián meghallgatjuk az emléknapon való részvételre buzdító, Talpra, cserkész kezdetű „árvízi dalt”, amely az otthoni punnyadás helyett a közösségi élményt és a színes programokat ajánlja a fiatalok figyelmébe. Az egyik szervező azt kívánja nekik, hogy a teret és a dómot is érezzék az otthonuknak. Aztán Gyulay Endre püspök következik. Elmeséli, a havazással, az ónos esővel, a hideggel és a csúszós utakkal szembesülve mennyire aggódott a napokban ennek a rendezvénynek a sikeréért. De most, látva, hogy mégis mennyien eljöttek, örömmel nyugtázza, hogy a cserkészek bátrak.
Az árvízi emléknap a bűneinkre figyelmeztet bennünket, folytatja. Az országéira és a személyesekre egyaránt. Az egykori árvizet sokan fogták fel isteni „kopogtatásként”: bűnbánatot tartottak és fogadalmat tettek. Ebből a fogadalomból született a dóm. A reformkor, a márciusi ifjak jobbat akarása párhuzamba hozható a saját életünkkel: nekünk is állandóan meg kell újulnunk, meg kell térnünk. A nap kezdetén Istenhez fordulunk. Jó, Urunk, hogy áldozatot vársz tőlünk. Irántad való szeretetünket az egymás iránti szeretettel akarjuk bizonyítani.
A cserkészima után újabb gyakorlati tudnivalók hangzanak el. Ezek legfontosabbika, hogy a télies időre való tekintettel nemcsak a téren, hanem több, nagyrészt benti helyszínen fog zajlani a program, a dómon kívül a Somogyi-könyvtárban, a plébánián és a közeli orvosi épületben. A református közösség is bekapcsolódik a programba; a főszervezők egyike, Pap Zsuzsi is református. Idén nem ökumenikus istentiszteletet rendeznek a nap vége felé, hanem istentisztelet és mise egyaránt lesz.
A megnyitó után kivonulunk a térre, a zászlófelvonásra. A kapu mellett szerényen ott álldogál Széchenyi István és Kunszt József kalocsai érsek, azaz Pásztor Gábor és a diakónus Lőrincz Dávid, akik alakítják őket. A mai nap „keretmeséje” ugyanis a reformkor és benne a pozsonyi országgyűlés egykori nagy pillanata, amikor Széchenyi híres felajánlását tette, és az MTA létrehozását indítványozta.
– Az ország el vagyon maradva – mondja Wesselényi, és a fejletlen úthálózatot meg az árvizeket emlegeti. Széchenyi viszont beszámol angliai tapasztalatairól, ahol már vízzel öblítik az árnyékszéket és „gőzzel fűtik a lovat”. Elmaradottságunk tudatosítása az első lépés a fejlődés útján.
*
Nagy fényképezkedés után szétoszlik a tömeg, megkezdődik a nap programja. Én pedig Blazsev Zsófiával, az esemény kommunikációs vezetőjével beszélgetek. Az ő reformkori szerepénje Bányai Júlia, aki arról nevezetes, hogy a szabadságharc során férfinak adta ki magát, és a századosi rangig vitte. Hiába derült ki később a turpisság, akkorra már annyi érdemet szerzett, hogy maradhatott katona.
Zsófia első éves egyetemista, nemrég került Szegedre. Introvertált személyiségnek mondja magát, ezért különösen nagy kihívás volt számára a szerteágazó, sok szerepléssel járó feladatkör. Október óta készülnek, hónapokat töltöttek ennek az egyetlen napnak a megszervezésével, meséli. A hó azonban alaposan átírta a forgatókönyvet. Ha jó idő lenne, a téren kokárdaalakzatban elhelyezve sátrak állnának, így viszont csak a hó közepébe tehettek le egy óriási kokárdát. A programok jelentős része a kisebb gyerekeket célozza meg, de gondoltak a tizenhat éven felüliekre is: ők társasjátékozhatnak, este pedig teaházba mehetnek a KatHázba.
Néhány méterrel odébb Kondé Lajos plébános, az esemény házigazdája bőszen fényképez. Tizenöt évvel ezelőtt kezdték, meséli; akkor, a dóm hetvenöt éves jubileumán volt az első árvízi emléknap. A cserkészet ma már nemcsak vallásos fiatalokat hív a soraiba, de fontos, hogy közösségélményt ad, hogy szentírási alapú, és imádkozni is megtanít. Keretet nyújt, de a személyes döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Ma sokszor már az is nagy szó, ha sikerül egy fiatalt rávenni, hogy letegye a telefonját, és valami offline-ban vegyen részt.
És itt éppen ez történik. A téren nyilazni, kardozni és bottal vívni lehet, de persze szivacsból vannak a fegyverek. Ha valakinek megérintik a karddal a lábát, meghal, és ki kell állnia a játékból. Elvileg. Egy fiú ugyanis azt mondja, ő „élőhalott”, és tovább kardozik. Népszerű az ostorcsattogtatás, amely nagy meglepetésemre havon is működik. Főzőverseny is zajlik a téren. Az egyik bográcsban csongrádi kubikostarhonya, a következőben pikáns, zöldséges (és mint később kiderül, Egri Leánykával feldobott) lencsefőzelék egri módra, a harmadikban finomfőzelék, a negyedikben csilis bab rotyog. A dómban kitűzőket készítenek, célba dobnak, sörösdoboznyitókra horgásznak és gyertyát öntenek, a plébánián kötelet vernek, linóleumot festenek, fakanál- és zoknibábot készítenek a kisebbek. De Teddy macit gyógyítani, hőmérőzni és bekötözgetni is lehet egy közeli épületben.
A plébános szívélyesen halászlevezni, majd kávézni hív. Amikor kissé felmelegedve visszatérünk a térre, mindenkit felszólítanak, hogy menjen be a dómba a misére, vagy vonuljon át a református templomba istentiszteletre. Mi az ökumené jegyében az istentiszteleten kezdünk. Czagány Gábor egyetemi lelkész megköszöni Istennek, hogy olyan találkozásokra ad lehetőséget, mint ez a mai is. Hogy képes közösségeket összekapcsolni, mint a mai emléknappal a katolikust és a reformátust. A reformkor kapcsán ő is az Istenhez való visszafordulás lehetőségére, az újrakezdésre tereli a szót, mint Gyulay püspök. A bűnbánat szükségességére, az isteni alapokhoz való visszatérésre.
Pár perccel később már újra a dómban vagyunk, és a püspök szavait hallgatjuk a szívünkben otthont kereső Istenről. – Ez a nap – mondja – a tanúságtételről és az elszántságról szólt. Majd amikor a mise után kérdezzük, felidézi azt a régi emlékét, amikor Mádl Ferenc unokáját avatta cserkésszé. A nagypapa át akarta venni a fiúcskától a nehéz táskáját, de ő nagy öntudattal így szólt: „Nem adhatom át, mert cserkész vagyok. Bírnom kell!”
*
– Nemsokára sötétedni fog, és egyre hidegebb van – mondja az egyik szervező fél négy körül. – Ezért a programot most lezárjuk, de az esti teaház azért nem marad el. A főzőversenyt az egriek nyerték a tarjás fehérboros lencsefőzelékkel.
Jankovszki Réka szervező az előző napok kétségeiről számol be. A sok hó láttán attól féltek, végül elmarad az emléknap. De rengeteg munkával egyetlen nap alatt sikerült mindent átszervezni. A zárómisét ugyan ötről kettőre helyezték át, de egyetlen programot sem mondtak vissza, és az utolsó pillanatban új programfüzetet is sikerült nyomtatniuk. Megmentették az emléknapot.
Amikor szedelődzködni kezdünk, már valóban elég hideg van. De nem a szívekben! A tér közepén pici tábortűz ropog, és énekes-táncos, mindenkit megmozgató játék kezdődik, amely a szervezők profizmusáról, eltökéltségéről és a közösség öröméről egyszerre tanúskodik.
