Ratzinger-tanítványok az alázatos, szegény egyházról

Előadásában úgy írta le az Európában zajló gyors szekularizációs folyamatot, mint lehetőséget az evangélium szabad terjesztésére és annak megértésére, hogy az Úr lehajol a legszegényebbekhez.           
Elmagyarázta, hogy a szegénység lehet a nélkülözhetetlen összekötő kapocs a nem hívők és a keresztények között.

Isten tagadása napvilágra hozza az Isten iránti mérhetetlen éhséget. Az embereket ma azt várják, hogy személyes tanúságtételt halljanak a keresztényektől Istenről. Ezért elengedhetetlenül szükség van a keresztények mély megtérésére és saját maguk evangelizálására. Képesnek kell lenniük arra, hogy alázatos és szenvedélyes módon tegyenek tanúságot Krisztusról.

Neubauer beszámolt arról, mit tapasztaltak, amikor igyekeztek új módon előrevinni a plébániai missziót. Első lépésként kimentek az utcákra, terekre, elmentek a házakba, a kávéházakba. Észrevették, hogy esetlen tanúságtételüket milyen nyitottan fogadták az emberek.

A missziós közösség második lépése: „imádni Krisztust azokban az emberekben, akikkel találkoznak a misszió során”. Az eucharisztia előtti hódolatra való meghívás szerves része az Emmánuel Közösség életének, és különleges formát kapott a fiatalok felé irányuló misszióban. Az evangélium hirdetőinek meg kell tanulniuk közbenjárni az emberekért az Úr előtti hódolatban és dicsőítésben, hogy ezek az emberek mindig a szívükben lakhassanak. Ily módon – a szentségimádás és az együttérzés révén – az emberek, anélkül, hogy tudnák, Istenhez kapcsolódhatnak.

Harmadik lépésként azt emelte ki, hogy csak olyan közösség képes előrevinni a missziót, amelyben testvéri módon élnek együtt, amelyet emberi, lelki barátságok szőnek át.

A bécsi Evangelizációs Akadémia igazgatója rossz tapasztalatként mondta el, hogy néhány egyházközségben túlságosan szigorú keretek közé akarták szorítani az új evangelizáció misszióját, így sok fiatal misszionárius inkább visszavonult, a mozgalmakat pedig elnyomták. Az egyházban a világi híveknek és a papságnak a kölcsönös tisztelet és testvériség jegyében kellene együttműködnie.

A negyedik lépés Neubauer szerint megtanulni, hogy az új evangelizáció a megaláztatások és a sebek talaján nőhet fel. Az egyháznak alázatosan be kell ismernie bűneit, tévedéseit, nem kell mindig elhárítania magától a vádakat. Az európai egyháznak pedig be kell látnia, hogy egyre kisebbé és öregebbé válik.

Isten a pogányokat választotta, hogy újra felhangozzék a szava. Ezért Neubauer arra kérte Istent, hogy fogadjuk el korunk megaláztatásait, lássuk meg bennük a kaput, amelyen keresztül beléphetünk jelenlétébe. „Szinte az az érzésem, hogy ez a társadalom csak egy jelentéktelen, megalázott és nyomorúságos csoportból kiindulva ismerheti meg Isten jóságának fényét” – zárta gondolatait az Evangelizációs Akadémia igazgatója.

 (Zenit, MK)