Ragyogó példa a megtérésre, az engesztelésre…

Elevenítsük fel most Boldog Marto Ferenc életszentségét, aki éppen száz esztendeje látta meg a napvilágot! Boldog Ferenc a portugáliai Fatimához tartozó kis falucskában, Aljustrelben született 1908. június 11-én. Kilenc nappal később, június 20-án keresztelték meg. Szülei, Manuel Pedro Marto (1873–1957) és Olimpia de Jesus (1864–1956) jámbor keresztények voltak, hitük egyszerű és szilárd volt, mint az ott élő embereké általában. A jelenések idején, 1917. szeptember 7-én az akkor még fiatal ügyvéd, Carlos de Azevedo Mendes, miután beszélt a pásztorfiúval, így jellemezte őt egyik levelében: „Sapkája a szemébe lóg, kabátja rövid, mellénye alól kilátszik az inge, nadrágja szűk, tulajdonképpen egy férfi másolata kicsiben. Szép arca van a fiúnak! Tekintete élénk, arca huncut. Nyíltan válaszolt a kérdéseimre.” A harmadik látnok, Lúcia leírásaiból azt tudhatjuk meg róla, hogy szerette a madarakat, szeretett furulyázni és énekelni. Szerette az angyalok gyertyáit, a csillagokat, de a napfelkelte és a naplemente még inkább elbűvölte őt. S amíg a nap fényét látni lehetett, egyetlen csillag sem érdekelte. Hétéves húgával, Jácintával és tízéves unokatestvérével, Lúciával együtt 1916 tavaszán a házukhoz közeli dombon legeltettek. Ferenc egyszercsak meglátott egy 14–15 éves ifjút, aki fehérebb volt, mint a hó, a napsütés átlátszóvá tette, mintha kristály lett volna, és nagyon szép volt. Ő volt a béke angyala, aki megtanította őket imádkozni. Az angyallal még két alkalommal találkoztak. Egy évvel később, május 13-án, vasárnap déltájban Cova da Iriában, egy kis tölgyfa felett egy fehérbe öltözött asszonyt láttak, aki a napnál is ragyogóbb volt. Az asszony megkérdezte tőlük: „Föl akarjátok ajánlani magatokat a Jóistennek? El akartok viselni minden szenvedést, amit majd küld, engesztelésül azokért a bűnökért, amelyekkel megbántják, és a bűnösök megtéréséért?” „Igen, akarjuk” – válaszolta Lúcia mindhármuk nevében. Ferenc befogadta szívébe az angyal és az asszony kéréseit, aki még öt alkalommal jelent meg nekik, és teljesen átadta magát ennek a küldetésnek. A fatimai pásztorgyerekek is Krisztust követve, lépésről lépésre járták a keskeny utat úgy, hogy közben gyermekek voltak és gyermekek is maradtak. Mindegyikük a maga vérmérsékletével és jellemével, tulajdonságaival és korlátaival. Az Úr különleges módon közeledett hozzájuk, szívük ajtaján kopogtatott először az angyal, azután a Szűzanya által – nyilatkozta tavaly októberben Paolo Molinari jezsuita szerzetes, Boldog Ferenc és Jácinta szenttéavatási perének római posztulátora. Hozzátette: „Az üdvtörténet megmutatta, hogy az emberek az Úrral kötött szövetséget sokszor elárulták, és eltávolodtak Istentől. Az ember olyan társadalmat épített magának, amelyben Istentől megfosztottan elpusztítja önmagát. A népek felül akarnak kerekedni egymáson, és erőszakban élnek. Ennek ellenére a könyörületes és szerető Isten mindent megtesz, hogy újra magához hívja az emberiséget. Az életszentség Isten gondolataiban nem más, mint a Krisztussal való mindennapi közösség a Szentlélek irányítása alatt. A pásztorgyermekek egyre készségesebben válaszoltak a kérésekre, ezáltal bensőséges kapcsolatot alakítottak ki Jézussal, és egyre növekvő egységben éltek vele természetükből fakadó adottságaik szerint. Ferenc és Jácinta olyan családban és környezetben nőtt fel, amelyet átitattak a keresztény értékek. Hittanra jártak, mint a többi gyerek, és tudták, kicsoda Jézus Krisztus, tudták, hogy az ő édesanyja Szűz Mária, ismerték életének főbb eseményeit, s azt, hogy kereszthalált halt engesztelésül a mi bűneinkért, édesanyja pedig ott volt a kereszt tövénél. Mindketten megtanultak imádkozni, vagyis letérdelni Isten előtt – otthon a családban megtanulták imádkozni a rózsafüzért, vagyis a Szűzanyához fordulni Gábriel arkangyal szavait ismételve. Ezért történt, hogy amikor legeltették nyájukat, maguktól elhatározták, hogy elmondják azokat az imákat, amelyeket ismernek. Szerettek játszani egymással, de néha jobban érezték magukat csendben, csodálva a természetet. Örültek, amikor hallották a madarak énekét, látták a juhocskák táncát és hallgatták a szél zúgását. Feszülten figyeltek, amikor az angyal váratlanul megjelent nekik, bal kezében egy kelyhet, jobb kezében pedig egy ostyát tartva, amelyből vér csöpögött a kehelybe. Az angyal letérdelt a három gyermek mellé, és arra kérte őket, hogy ismételjék meg háromszor ezt az imát: „Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek! Felajánlom neked a mi Urunk, Jézus Krisztus drága testét és vérét, lelkét és istenségét, aki jelen van a föld összes tabernákulumában, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és közömbösségért, amelyekkel megbántják. Az angyal így folytatta az imádságot: „Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért.” A történetből, amelyet a két kis pásztor unokatestvére, Lúcia nővér hagyott ránk, megtudjuk azt is, hogy miután felemelte a kelyhet és az ostyát, az angyal az ostyát Lúciának adta, Jácinta és Ferenc pedig megitták a kehely tartalmát. Az ostyát tartó angyal jelenése után Ferenc és Jácinta buzgóbban imádkozott, és még hevesebben vágyakozott arra, hogy elsőáldozó lehessen. Már Jácinta is beteg volt, amikor kevéssel Ferenc halála előtt – amely Aljustrelben történt 1919. április 4-én – a Szűzanya meglátogatta a gyerekeket. A kislány elmesélte a történteket unokatestvérének, Lúciának: – Szűzanyánk meglátogatott bennünket, és azt mondta, hogy Ferencet hamarosan az égbe viszi. Tudtomra adta, hogy kórházba kerülök. Ferenc tüdőgyulladásban halt meg. Április 2-án meggyónt, és ekkor, a halála előtti napon kapta meg a betegek szentségét – ez volt elsőáldozása is. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébania temetőjéből a fatimai bazilikába. Jácinta és Ferenc voltak az egyháztörténelemben az első olyan boldoggá avatott gyerekek, akik nem vértanúként haltak meg. Ferenc rövid életének hősiességét a szigorú boldoggáavatási eljárás is elismerte, és miután az ő és nővére közbenjárására egy hivatalosan elismert csoda történt, II. János Pál pápa 2000. május 13- án az oltár tiszteletére emelte őket. A szertartás során így fogalmazott: „Isten azért állította őket lámpatartóra, hogy fényt sugározzanak az emberiségnek a sötét és nyugtalan órákban. Amikor az irántuk való tiszteletünket kifejezzük, mindnyájunkat arra hívnak, hogy az Úr Jézus és Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett sértésekért mi is folyamatosan engeszteljünk.” Kondor Lajos SVD, posztulátor írásának szerkesztett változata

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..