Ez a vonzalom kora tavasszal éri el intenzitásának csúcsát, amikor a még száraz növényzet között – amely szintén egyfajta rom, a tavalyi nyár maradványa – jól láthatók ezek az évszázadok emlékét hordozó, megtörtségükben is monumentális építmények: házak, várak, kolostorok, templomok. Az ilyenkor éppen felszáradó talaj szélfútta, zirgő-zörgő avarjában, bokrai, nádasai között sokkal jobban megközelíthetők ezek a düledező épületek, a táj is áttekinthetőbb, és az sem utolsó szempont, hogy a tél fogságából végre kiszabadulhatunk a természetbe, önfeledten kirándulhatunk erdőn-mezőn. Feltehetően egy ilyen kora tavaszi kirándulásom alkalmával találtam szembe magam az első romos élményemmel, a közelünkben lévő ádándi Pusztatorony égnek meredő, megtört tornyánál.
Persze akkor még csupán élmények voltak számomra e romos épületek, egyre gyakoribb romantikus túráink célpontjai, melyeket fényképezőgépemmel örökítettem meg – mert abban az időben festészeti ábrázolásuk még csak lappangott bennem. Az idők során azonban egyre több ilyen épületet kerestem fel, köztük népi építészetünk archaikus házait, várainkat és keresztény szakrális építészetünk régi, még megmaradt emlékeit. E bozótok között, erdők mélyén vagy a távoli domboldalon, pusztán magasodó furcsa architektúrák fellelhető maradványainak látványa, a megközelítés és a felfedezés izgalmai, élményei mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a téma egyre inkább elmélyüljön bennem, és idővel művészi megfogalmazást nyerjen.
2003-ban jutottam hozzá Vas megyében egy, a XVIII. században épült, kissé már romos, kúriaszerű házhoz és a hozzá tartozó mintegy félhektáros telekhez. Amikor először léptem be az épület öreg, rozsdás, boltíves vaskapuján, valami megmagyarázhatatlan látvány tárult elém: nem volt hó, s a kora februári, langyos nap délutáni sugaraiban fürdött ez a Csipkerózsika-álmát alvó, több mint kétszáz éves, elhagyott porta, szemben egy omladozó pajtával, amely vagy nyolcvan méterre lehetett tőlem az udvar végében. A pajtán túl volt egy hatalmas kert is. A ház parasztbarokk stílusban épült, jellegzetes napsárga falakkal. Az udvar tele volt régi, bélyeges téglákkal. A házhoz több melléképület tartozott, többek között egy boltíves istálló. A pince falai és boltíves teteje is téglából épült, a mai házakat megszégyenítő építészeti remekműként. Itt születtek és ezen a birtokon éltek a feleségem nagyszülei.
Hogy miért is fontos megemlítenem ezt a házat? Nem másért, mint azért, mert azok a XVIII. századi tetőcserepek, amelyekre 2013-ban megfestettem az első, archaikus, romos templomot, az ádándi Pusztatornyot ábrázoló képet, ennek az épületnek a tetejéről valók! Ezekben a cserepekben találtam meg azt a hordozóanyagot és felületet, amely szervesen illik a régi épületek ábrázolásához. A cserepek kora, kopott, töredezett felszíne, hangulata, anyaga, ahogyan munka közben a festék szinte beleég a cserép pórusaiba, mindez olyan egységet, művészeti élményt hoz létre, amely megteremti romtemplomaink festészeti értékmentésének alapjait.
Az ádándi Pusztatoronynál találkoztam először Nováki Gyula bácsival, aki elismert régész, a földvárak szakavatott kutatója. 2014-es műtermi látogatásakor szinte revelációként hatott rá e cserepekre festett szakrális sorozatom, ami elmélyítette bennem a teljességre törekvést a témában. A következő szavakat írta egyik ajánlójában: Sorra bukkannak fel az ország romos templomai, valamennyi egy-egy külön elgondolkodtató érzést kelt a nézőben. Levy e templomos témájú cserepei nemcsak kitűnő képzőművészeti alkotások, de a magyar egyháztörténelem, művelődés- és építészettörténet dokumentumértékű művei is.
