„Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!« Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: »Mutasd meg nekünk az Atyát?« Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem?” (Jn 14,8–10) Örök emberi vágyra, s talán gyarlóságra mutat rá ez az evangéliumi idézet. Bár Fülöp előtt ott áll Jézus, ő – nem ismerve fel benne Isten Fiát – mégis látni szeretné az Örökkévalót. Sőt, talán még szóba is elegyedne vele, ha tehetné. Mert mindnyájan bizonyosságra vágyunk, olyan bizonyosságra, amely a kapcsolatra – a közvetlen látásra és a személyes beszélgetésre épül. A 2000-es évek legnagyobb keresztény szellemiségű könyvsikerében, A viskóban Mackenzie (Mack) Allen Phillips nem egyszerűen Istennel, de magával a Szentháromsággal találkozik, igencsak különös körülmények között. A nálunk is népszerű regényből Stuart Hazeldine készített filmet, méghozzá az Avatarból vagy A titánok harcából is jól ismert Sam Worthington főszereplésével.
A regény és többé-kevésbé a film is az áldozat, a felelősség és az elvárás, ezek mellett az amerikaiakat különösen foglalkoztató veszteség és apaság problémáit feszegeti. Mack egy rideg és hideg téli napon levelet kap, melyben a „Papa” arra kéri, keresse fel őt a viskóban. A férfi kegyetlen és rosszindulatú tréfának tartja az üzenetet. Nemrég ugyanis egy kirándulás során – miközben ő a nagyobbik lányát és a fiát mentette a vízből – valaki elrabolta a kisebbik lányát, Missyt. A rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy egy ismeretlen sorozatgyilkos a tettes. Missy ruháját és véres nyomait végül egy erdei kunyhóban találták meg, ám a kislány soha nem került elő. Mack egy pénteki napon gyanakvása ellenére elindul a rossz emlékű viskóba. Leginkább azért, mert felesége, Nan szokta Istent Papának szólítani, erről pedig csak kevesen tudhatnak.
Elsőre a viskó ugyanolyan, mint amikor Mack utoljára látta. Mivel nincs ott senki, a férfiből kibuggyan a keserűség, tör és zúz, majd visszaindul az autójához. Egyszer csak minden átalakul körülötte, hirtelen tavasz lesz, a rozoga kalyiba pedig takaros rönkházzá változik, melyből sütemény illata száll felé. A házban egy afroamerikai asszony, egy arab férfi és egy ázsiai nő várja – a Papa, Jézus és a „Szent Szellem”, az utóbbi Sarayu (szanszkrit, jelentése szél) néven mutatkozik be neki.
Mack – mint ahogy valószínűleg mi is – egészen másként képzelte el Istent. Ám ahogyan azt a regényben Papa megfogalmazza, „ennek a hétvégének nem a vallásos sztereotípiák megerősítése a célja”. Annak is megvan az oka, hogy miért nem férfiként jelenik meg a Mindenható. Macket és édesanyját ugyanis apja állandóan verte, vagyis „pillanatnyilag nem igazán tudna mit kezdeni egy apával”.
Mack természetszerűleg rengeteg kérdést intéz a három személyhez, a cselekmény túlnyomó része e didaktikus párbeszéd leírása. Macket nem a bonyolult teológiai problémák érdeklik, felvetései meglehetősen egyszerűek. A figyelmes olvasónak azonnal feltűnhet, hogy e beszélgetések mennyire célirányosak. Mintha az író először felírta volna a válaszokat, majd keresett volna hozzá megfelelő kérdéseket. Ha egy kissé elengedjük a fantáziánkat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a legtöbb dilemmánk az Istennel való találkozás pillanatában semmivé foszlana, hiszen azokat maga az Isten-látás tenné értelmetlenné. De az is igaz, hogy rögtön újak is keletkeznének. Itt azonban a kérdések olyanok, mintha Mackenzie mégsem az Istennel beszélne. A legfontosabb kérdéseket nem teszi fel, vagy ha mégis kísérletet tesz rá, akkor azt a választ kapja, hogy ő ezt nem értheti.
Mack és családja a Keresztelő Szent János 55. Független Gyülekezetének a tagja, nem véletlen tehát, hogy a kifejtett „tanítás” a neoprotestáns nézeteket közvetíti, enyhén misztikus formában. Megtudhatjuk, hogy az ember és ember, valamint az Isten-ember viszony meghatározója a kapcsolat, amely „hierarchia nélkül is létezhet”. A (vallási) törvények valójában csak arra jók, hogy segítségükkel az ember a saját kezében tarthassa a dolgait. Jézus rendkívül kritikus a vallásokkal, a politikával és a gazdasági élettel kapcsolatban. Ez az „ember alkotta, rettegésre épülő »szentháromság« alapozza meg” ugyanis a „befolyást és a hatalmat”, ezek adnak felhatalmazást arra, hogy „ítélkezzünk mások felett, és hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat a többi embernél”. Amint Jézus kifejti Macknek, az ő nevében végzett tevékenységek nagy részének semmi köze sincs hozzá, sőt, jó szándékuk ellenére „homlokegyenest ellentétesek a céljaival”. Az egyházi intézmények bírálata miatt Mackenzie joggal teszi fel a kérdést: „Ez azt jelenti, hogy minden út hozzád vezet?” „Nem, a legtöbb út sehova nem vezet – válaszolja Jézus – de bármilyen útra hajlandó vagyok elmenni, hogy megtaláljalak titeket.”
Kétségkívül pozitív üzenet Isten dinamikájának hangsúlyozása. A keresztény felfogás szerint Isten élet, ezért az igék – mint a megvall, megtér, él, szeret, reagál, növekszik, arat, változik, vet, fut, táncol, énekel – közelebb állnak hozzá, mint a főnevek.
A viskó amerikai regény, ez jól kitűnik abból is, miként látja a világot. A szerző ugyanakkor provokálja is a merev amerikai felfogást. „A kötelességek és az elvárások alkotják a bűntudat, a szégyen és az ítélet alapját, és ezek adják az elengedhetetlen vázát annak, ami a teljesítményt emeli az azonosságtudat és az értékesség alapjává.”
A filmben és a regényben is feltűnik egy negyedik, az Ószövetségből ismerős, de mégis nehezen értelmezhető szereplő, mégpedig Sophia, aki súlyos dilemma elé állítja Macket. Ítélkező természetét veti a szemére, egy parabolisztikus helyzetben pedig arra kényszeríti, hogy válasszon két életben lévő gyermeke közül: az egyiket küldje pokolra, a másikat pedig az üdvösségre. Ez a jelenet azért érdekes, mert ennek a végén múlik el az a Nagy Szomorúság, amely Missy halála óta megülte Mack lelkét. Persze a szomorúságot egyedül a bizonyosság – elsősorban Missy sorsával kapcsolatban – tudja csak megszüntetni. A három személy még tovább megy Mackenzie meggyőzésében. Nem sokkal később ugyanis rég elhunyt apjával is találkozik. Ezen az éjszakán Mack olyannak láthatja az univerzumot, „amilyennek Teremtője eredetileg eltervezte”. Ennek filmes megvalósítása nem egyszerű, mert a könyv szövege egy Jehova Tanúi által kiadott brosúra képi világát idézi.
A legfontosabb kérdés, amelyet – mind a regényben, mind a filmben – Mack azonnal a Papának szegez: Miért hagyta, hogy a lányát egy szörnyeteg meggyilkolja? Miért nem akadályozta meg? A válasz tulajdonképpen kézenfekvő: „Ami Missyvel történt, az a gonosz munkája volt, és a világban, ahol élsz, senki sincs védve ellene.” Ám Macknek ez nem elég, úgy érzi, Missy szenvedését nem enyhíti holmi metafizikai indok. Papa azonban lecsillapítja: mivel „Sarayu beburkolta őt a jelenlétével, Missy megnyugodott. A hosszú út igazából lehetőséget adott nekünk a beszélgetésre.” Isten végül jót hozott ki a tragédiából, ám ez nem azt jelenti, hogy ő idézte elő. Ebben a megközelítésben azonban valami nem stimmel. Ezek szerint minden hasonló esetben úgy szokott lenni, hogy egy különleges isteni erő enyhíti a szenvedést? Mintha az emberi tapasztalat nem ezt mutatná. Lehet, hogy Mack tovább kérdezne, de inkább nem teszi, főleg azután, hogy a Papa közli vele: „Sokkal több megy itt végbe, mint amit felfogni képes vagy.” S milyen következtetésre juthat végül a morfondírozó Mack? Belátja – mint Candide –, hogy „minden úgy van, ahogy annak lennie kell”.
A könyv fokozatosan juttatja el az olvasót addig a pontig, ahol végül feladja a belső vitát. Sikere azt mutatja, hogy nagyon sok ember számára ennyi elég is volt. A filmben ugyanakkor nincs idő a kérdések mélyebb taglalására, ezért látszik úgy, hogy Mack valahogy túl gyorsan meggyőzhető. Olybá tűnik, mintha a Papa és a többiek egyfajta terápiás beszélgetést folytatnának vele. Nem feltétlenül az eszére szeretnének hatni; a helyzetek – mint a vízen járás vagy a már említett ítélkezős epizód – pedig egy pszichodráma-foglalkozásra hasonlítanak. A Szentháromság megjelenésében is alkalmazkodik Mack lelki- és gondolatvilágához. (Vajon egy ortodox hívő esetében a Rubljov ikonjáról ismert alakban mutatkoznának?) Mack bűntudatot érez a lánya halála miatt, apaként ugyanis meg kellett volna őt védenie. A hétvége során azonban az égiek meggyőzik őt arról, hogy nem ő a felelős. Ám attól, hogy valaki nem hibáztatható valamiért, még felelősnek érezheti magát azokért, akiket rábíztak. Főleg akkor, ha elveszít valakit.
S vajon valóság e a látomás, vagy csak egy szomorú apa hallucinációja? E kérdésre a könyv végül egyértelmű feleletet ad, míg a film tulajdonképpen ránk bízza a döntést.
Mackenzie Allen Phillips kalandjairól Pilinszky János sokat idézett kijelentése jut az eszembe: „Azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Itt azonban nincs szó tragédiáról, mindaz, ami Missyvel történt csak egy probléma, amire létezik megoldás. A kegyelem, s vele az irgalom pedig valahol útközben, a viskó felé menet elveszett.
