Elsuhanó impressziók: juhok békés csoportját a libatartótelepek nyüzsgése váltja; árválkodó fa gyér lombja alatt két tehén hűsöl, a töltéshez közel pedig kikötött, tömzsi szürke ló hajtja magáról a legyeket… A gyermek napraforgók a fejüket lógatják, még nincs elég erejük, hogy feltekintsenek; a kukoricasokadalom már öntudatosabb tömeget sugall; a búzatáblák száraz szürkesége viszont alig válik el a megműveletlen földterületek homokszínétől… Az autóút mellől idelátszó, talán fogadónak, csárdának szánt vakolatlan, hosszú ház ugyanúgy áll, mint azelőtt, csak fakó nádfedél parókáján látszik, hogy rendszeresen cibálják a természet erői. Nagy területen nyújtózó új üvegházsorok rongyos vagy teljesen elhagyott fóliasátrakra tekintenek… Minihaciendák, medencés nyaralók üdébb világa utal arra, hogy közeledünk Szegedhez. Jön a nagy kanyar, amikor feltárul az ismerős panoráma az alsóvárosi ferences templommal, távolabb a dóm tűivel.
Az állomásépület rekonstrukciója befejeződött. A környező utcákban azonban szíven ütnek a régi házak közötti foghíjak. Később városszerte látom, hogyan tűnnek el százéves, (főleg) magasföldszintes épületek, hogy az értékes telkeken a többemeletes egyenunalomnak adják át a helyüket. A könnyed pusztításnak hagyománya van errefelé (is). A háború által megkímélt egységes utcaképek hígításáért, felszámolásáért korábban tanácselnökök küzdöttek „ideológiai okokból”; most „gazdasági szempontokra” hivatkozva engedi ugyanezt a városháza. Persze jelentős építkezések is zajlottak/ zajlanak Szegeden. A kisvárosi hangulatból a kieső Ady térre lépve meglepő látvány a tudományegyetem tanulmányi és információs központjának otthont adó hatalmas üvegépület. Megszépült a víztornyos Szent István tér, az Anna fürdő és környéke, a Reök-palota, és hosszú évek után végre befejeződött a Dugonics téri Katolikus Ház felújítása. Városszerte számos nemrég kihelyezett „múltidézőt” fedezhet fel a figyelmes szemlélő: a Karolina falán például – az iskolanővérek (SSND) szeged-alsóvárosi római katolikus iskoláját megálmodó, illetve megvalósító – Oltványi István nagyprépost és unokaöccse, Oltványi Pál, valamint az 1937-41 között itt tanító Bálint Sándor néprajztudós emléktábláját. A „jelöltek” között van már Rétháti Kövér Tibor műépítész és Vlasics Károly festőművész is…
A déli-nyári forróságban, párában fuldokló Szeged késő délután éled fel igazán, mintha lakói és vendégei a mediterráneum kényszerű sziesztás napirendjét vették volna át. A Dóm téren idén a Cigányszerelemmel indítanak. Tele a négyezres nézőtér. Hatásos volt a marketing, ha kicsit hatásvadász is, hiszen a különböző kiszerelésű, országszerte terjesztett kiadványokban, reklámokban, szóróanyagokon, plakátokon a tévéből/ filmekből (is) jól ismert hazai (média)sztárokat sorolják fel: Stohl András, Bodrogi Gyula, Molnár Piroska, Gesztesi Károly… – tőlük kissé lemaradva jönnek a „népszerű operisták”. No, de annyi baj legyen, hiszen az említett „húzóneveket” legalább nem celebek közül válogatták. Lehár Ferenc gazdag dallaminvenciójú operettje Béres Attila rendezésében levetkezi édesbús romantikáját, és reálisabb képet ölt, méghozzá Emir Kusturica szellemében. (Az előadás szünetében, a cigánytáborban játszódó kép felvezetéseként a nyírfaerdőt idéző díszletek között például az EtnoRom banda hangolja tüzes ritmusú mulatós nótákkal a publikumot.) Béres dramaturgiai változtatásainak áldozatul esik az előjáték, ugyanis a „szegedi változat” egy színházi képpel kezdődik: a szereplők Lehár utolsó operettjét, a Giudittát próbálják… Merthogy a Cigányszerelem (egyik) női főhőse, Ilona (Frankó Tünde) itt nem földbirtokosnő, hanem vidéki primadonna, aki a teátrumban kerül közelebbi kapcsolatba Józsival (Kiss B. Atilla), a minden női szívet megdobogtató, nyughatatlan cigányprímással. A módos Dragotin Péter (Bodrogi Gyula) lánya, az esküvőjére készülő Zórika (Rácz Rita) már gyermekkora óta rajong a tehetséges hegedűsért, valójában őt képzeli el férjének, nem pedig csendes-rajongó kérőjét, Jonelt (Vadász Zsolt). A „drámai cselekmény”, vagyis Zórika szökése, a cigányesküvő, majd a keserű kiábrándulás Béres Attila feldolgozásában nem a lány álmában játszódik le, hanem a valóságban. A rendező bevallottan finoman „aktualizált”: a tapasztalható társadalmi konfliktus kapcsán azt szeretné megmutatni, hogy Józsi és Zórika szakításának oka nem származásban/hovatartozásban keresendő, hanem kettejük személyiségének különbözőségében…
Az előadás bővelkedik remek karakteralakításokban. A komikum fő forrása Molnár Piroska, aki a tőle megszokott magas színvonalon játssza mostani szerepét is: ezúttal Mademoiselle Bertát, a bohókás-kényes, előítéletekkel teli aggszűz nevelőnőt. Tivadar, a bohém színházi mindenes, ügyeskedő aranyifjú: Stohl András. A szeleskedő Paulette (Kovács Patrícia), Dragotin unokahúgának udvarlója Óvári „álgrófként” különböző sajtneveket keverve mutatkozik be… – hogy aztán az ő terepe legyen a kiszólásokkal, szóviccekkel tarkított (olykor kamaszos, máskor olcsó) poénkodás. Gesztesi Károly Kutulája kevés beszédű, mai cigányvajda –szerethető, igazán kusturicás figura… A Cigányszerelem zárása az operettek többségével ellentétben nem felhőtlen happy end, így akár jó végszava is lehetne a sírva mulatós Messze a nagy erdő kezdetű sláger; de ahogy a nyitány, úgy a finálé hiányzik az összhatásból. Igaz, ez utóbbi végül nem marad el, csak a meghajlásokra tartogatja a szólistákból, énekkari tagokból, egyesített zenekarból, táncosokból és statisztákból álló – Silló István vezényelte – óriási előadó-apparátus.
