Ezt hangsúlyozza Szent Pál is, amikor Jézust a „mi pászkánknak” nevezi, „akit feláldoztak” (1Kor 5,7) értünk. A Krisztus személyéből és misztériumából kinőtt keresztény liturgia tehát Jézus okán zsidó gyökérzettel rendelkezik, de fejlődésében már nem a zsidó hit logikája szerint alakul. Megfigyelhető, hogy minden liturgikus cselekményünknek van zsidó eredetű eleme, de az is igaz, hogy kibontakozásuk már teljesen keresztény. A liturgia mindig szabadon mert átvenni nem lényeges (!) elemeket az adott korok kultúrájából, sőt akár egy-egy nem keresztény vallásból is, amellyel érintkezésbe került. Fontos hangsúlyozni, hogy a lényeges elemek teljesen keresztény eredetűek, s nemcsak tartalmukban, hanem formájukban is azok, még ha a formai kidolgozottságuk olykor hordoz is némi zsidó jelleget. Az egyház liturgiája tehát sosem zárkózott el semmiféle interkulturális kölcsönhatástól, s merte ezt tenni azért, mert a Szentlélek megvilágosító erejében az egyház tanítóhivatala mindig éberen őrködött azon, hogy ez a párbeszéd ne sértse meg annak a krisztusi hitnek a tisztaságát, amely hitet a liturgikus cselekményeinkben ünnepelünk, megvallunk és élünk.
