A lélek kirándul – a zarándok lelkületével

Körbetekintek a nappaliban. „1972–73-ban készült portré a feleségemről és önmagamról.” Reneszánsz felfogásban, teszem hozzá, mire a művész széttárja karját, s ezzel arra utal: íme, a kor, amelyben élünk, s a reneszánsz, az ember emelkedésének, újjászületésének igénye.

Néhány esztendeje ismerőseim elvittek Szatmárnémetiben a Szentlélek- templomba. Előzetesen nem mondtak semmit, beléptünk. S máris feltűnt – feltűnt? Magába ölelt a hatalmas oltárkép. Kocsis István, az erdélyinek tartott, valójában Partiumban nevelkedett író így tűnődik Paulovics László monumentális – méretein túlmenően művészi világában monumentális – alkotásán és az oldalfalakon sorakozó – ugyancsak Paulovics mestert dicsérő – keresztút előtt: „Nézem az oltárképet, nézem a keresztút képeit, de még csak egy órája nézem. Semmiféle rejtélyt nem fejtettem még meg. Néha a lábam földbe gyökerezik, majd mégis továbbmegyek…”

Később megállapítja: „Ezt a kompozíciót egy zarándok festette.” S innen vezet az út tovább. Kocsis István fölteszi a kérdést: „Az oltárkép mit mond? A misztériumjáték képei mit mondanak? Nézem a képeket, és hallom: Az Úr Jézus arra szólítja fel az embert, hogy válassza az élet helyett az Életet. Váljék azzá, aki a bűnbeesés előtt volt. Az eredeti ember szintjére emelkedjen fel. Azt juttassa diadalra önmagában, ami szellemi. Legyőzvén önmagát, váljék igazi emberré.”

Paulovics mester emlékezik: „Merk Mihály atyától kaptam a megbízást, Reizer Pál püspök úr is támogatta az elképzelést. Nagyon tiszteltem őt, fal nélküli, előítéletek nélküli ember volt. Jó fél évet dolgoztam a nagy oltárképen. Majd részben Németországban elkészítettem a keresztutat.”

Az oltárkép a Szentlélek eljövetelét ábrázolja, mai felfogásban. Történelmi alakok is feltűnnek: Tomori Pál alakja, „ugyanakkor odafestettem a szatmári püspököket: Hám Jánost, az ő idejében építették a püspöki palotát, s fejezték be a főtéren a nagytemplomot, aztán Scheffler János püspököt, vértanút, de Juliska néni is látható, aki minden korban ott ül a templomban, nem számít, éppen milyen önkény habzsolja magát, milyen szellemi terror dühöng. Ő mindig bátran elmegy a templomba, s beül az első sorba… Merk Mihály atyát később festettem oda, miután a templom elkészülte után néhány évvel meghalt. Aztán látszik a híres zárda épülete, óvodásként még a kedvesnővérekhez jártam… nagyon szép élményeim maradtak.”

A keresztút megalkotására Merk Mihály utóda, Merlás Tibor atya kérte meg a mestert, mint ahogyan a Mária- portré megfestésére is. „A Gyümölcsoltó Boldogasszony-jelenetet választottam. Konkrét modellt kerestem a képhez, de úgy formáltam meg, hogy az tényleg Mária legyen a festményen.”

Így, ebből a nézőpontból – a világmindenségnek ettől a tengelyétől ihletve – nyerik el Paulovics László művei színüket és formájukat. Bármilyen – látszólag hétköznapi – témáról legyen is szó. Az igazi művészet minden tárgyában fölemelkedik abba a valóságba, amely az embert keresi, és elhelyezi létezése természetes értelmébe. Paulovics mester alkotásai így szólnak önmagukról.


A Szamostól a Dunáig – ezt a címet viseli a festőművészről készült portréfilm. Szatmárnémetiben született 1937-ben, a kolozsvári képzőművészeti főiskola elvégzése után 1985-ig odahaza alkotott (a hazának akkor a szörnyű Ceaușescu-diktatúra az arca), majd Németország következett, s 1997-től méri az időt szentendrei műtermes házában. „Arra gondoltam, ez nyugodtabb hely, jobb a levegő, mint Budapesten… Később jutottam arra, hogy Visegrád talán még szerencsésebb választás lett volna…” Ez a megjegyzés nem is a településre vonatkozik elsősorban, hanem arra az értetlen közönyre (jobb esetben közönyre, ha nem klikkharcos küzdelemre), amely áthatja a mai művészi-szellemi életet.

Gyönyörű rózsasorozat egy-egy képe tűnik fel. A figurális és a nonfigurális találkozása. Sokan e két fogalom mentén hozzák meg művészi ítéletüket – a korszellemből fölgőzölögve mostanában a figuralitás rovására. „Nálam mindkettő jelen van. Szabadon járok-kelek a kettő között, s építem be egyiket is, másikat is a műbe.”

Az autonóm művész felfogása ez, aki befogadja a legkülönfélébb áramlatokat. Mint Paulovics mester mondja: „A 80-as évek elejéig engem is vonzott a szürrealitás” – ám az iskolákat, izmusokat és áramlatokat a maga személyiségén átáramoltatva fogalmazza meg, s válik ezáltal szabaddá is tőlük. A szabadság – a képeken messzire nyúlik. A lélek kirándul – a zarándok lelkületével.

Szívesen nyúl történelmi témákhoz. A IV. Béla című képen az újjáépítés előtti pillanatokat látjuk, amikor a veszteség még oly nagy: a zászlótartó alak is elesik, s készül a tömegsír, amelyben az ország fele nyugszik. S ott a ló, amelynek a kantárja is elszakadt, annyit vágtatott, mire a királlyal ideért. A távolban azonban két alak már a jövőt, a munkát jelzi, amint haladnak a derült fény felé. A fekete a gyász, a zöld a remény színe. S nincs ebben semmi patetikus, érzelmileg túlfeszített – egyszerűen megrendítő.

Mint ahogyan a D-43-as sorozat is. „1943, Don-kanyar. Elkorhadt kereszt, egy csonk… a fekete szín a drámaiságot… a piros meg a vért, a szenvedést fejezi ki… Az élet menekült… Emléket állítani ott meghalt embereinknek. Alig beszélünk a veszteségeinkről… Még ott tartunk, hogy nem beszéljük ki… Idén éreztem először, hogy ’56-ról úgy szóltak, mint kellett volna már harminc éve. A történelem, s benne az ember, mi magunk… magunkra gondolok. Mennyi mindenen kell keresztülmennünk. A XX. században rettenetes hatások érték a magyarságot, nem beszélve arról, hogy a vesztes háborúk, az eltiport forradalmak után sok emberünk elmenekült Nyugatra.”

Az ’56-os sorozatot szemléljük. Meleg színek, okkerek, sárgák, kékek, s mégis minden mennyire feszült. Már feltűnnek a menekülők… A kép alján lövedékmaradványok, romok. Az ember szenvedése és sorsában kísért zűrzavara – elemi erővel.

Paulovics László 1960-ban fejezte be a főiskolát Kolozsvárott. Az egyik képet az intézmény ablakából festette egy lyukasórán – alig kevéssel a forradalom leverése után. Szelíd, békés utcai jelenet. Közben tudjuk az átélt valóságot. S ez különös hangulatot ad a műnek.

Egy másik képen az életfa tűnik fel. „Az életfa, amely alá összegyülekezünk: zenélünk, beszélgetünk, gitározunk, pihenünk, alszunk, ott ül egy művész is, s elmélkedik. Ez a kép felnagyítva, tizenhatszor három méteres nagyságban egy szecessziós étterem falára került. Mit jelent az életfa? Minket. Az ember mindig azt igyekszik megragadni, ami körülötte, mellette van, ami hatást tesz rá.”

Nagyszerű íróportréi külföldön készültek. Kiállításra utazott Németországba, s úgy döntött, ott maradt. Rá egy évre engedték utána a családját. „Vándorútnak nevezem kinti létemet; ahogyan a középkorban is nekiindultak a mesterek, hogy másutt is megismerjék a szakmát. Igen sötét Ceaușescu-időket éltünk. Különben nem mentem volna sehova. Tősgyökeres szatmári lévén ott képzeltem el az életemet.”

Mintegy harmincöt Krisztus-portrét rajzolt és festett. Akkor is, amikor ez tiltott témának számított. Miért megfogalmazni újra és újra ugyan – azt? „A Biblia állandó olvasmányom, folyamatosan lendít, s egy-egy idézet újraformálja az elképzelést. Egy-egy adott pillanatban igyekszem megragadni viszonyomat Krisztushoz, ezért kimeríthetetlen téma.” Ezek a portrék leginkább magángyűjteményekbe kerültek. Szatmárnémetiben számos képét őrzik a gyűjtők.

Majd arra kerül a szó, megfogalmazható-e valamiféle különbség a magyar és az erdélyi magyar (partiumi) művész látásmódja között? „A történelemből adódik a különbség, azáltal, hogy elvágták egymástól az országrészeket. S ez megjelenik a művészi fölfogásban, ábrázolásban. Egy erdélyi másként látja a nemzetet, másként viszonyul hozzá, mint egy úgymond anyaországi magyar. A magam szemszögéből úgy tudnám megfogalmazni: sokkal zártabbak vagyunk személyiségünkben, elképzeléseinkben, mint az itteni kollégák. Ők inkább Bécsben, Párizsban, Itáliában gondolkodnak. Mi viszont a Székelyföldre, Partiumra koncentrálunk. Partium az Alföld kapuja. Szatmárnémeti olyan városunk, mint Hódmezővásárhely, Szeged, Arad és így tovább…” Majd tűnődő csönd, s hozzáfűzi: „Olyan gyönyörű naplementéket, mint Szatmárnémetiben, sehol sem látni.”

Fenn kell tartani a kultúránkat, ameddig csak lehet! – mondja a légvétel természetességével. Nézem a kiállítások katalógusát: Magyar – országon alig hívták meg kiállításra! Valóban így lenne, hogy idehaza mindenki csak magára gondol, zárt körök kisszerű érdekközössége működne, s az irigység…? Tény: Szentendrén sem tudott még önálló kiállítással bemutatkozni, pedig tizenhatodik éve él itt.

Németországban hatalmas méretű képeket festett. „A németek igen befogadóak. Műtermet kaptam náluk, ott még megmaradt a jó polgári felfogás. Ezt hiányolom a mai Magyarországon. Azt a jobb kezet, melyet egyszer ki kellene nyújtani a másik felé.”

Egy szinttel lejjebb sétálunk, a festmények közé. A zöld madárka – szürrealista hatás? Eldobok minden erőltetett magyarázatot, élvezem a képek megható szépségét. Igen, megható szépség. Nekem ezt jelentik Paulovics mester művei. A Nagybánya című kép. „A híres és sokak által megfestett Kereszthegy orma… Hét évig éltem Nagybányán, ott kezdtem gimnáziumi tanulmányaimat. Akkor még élt ott néhány idős mester a régi korból, a virágkorból…”

A következő kép címe: Levétel. A keresztfa mintha ablakkeret lenne, amelyen át látjuk a drámát, a halált, a nagypénteket, amely nélkül minden értelmetlen lenne, s még értelmetlenebb, ha nem tudnánk a bekövetkező harmadnapot, amely majd kiemeli életünket a reménytelenségből a valóságos reménybe. A perspektíva: Krisztus testének szinte túlzott rövidülése – ez is mintha a halál groteszk, ideiglenes voltát jelezné. De előtte még a Sírbatétel. A sírásók, a siratóasszonyok. Mai temetés, hantolás. Minden halott feje fölött krisztusi arcrészlet vehető ki. Krisztus áttűnik az időn, az örök érvényűt fejezi ki.

Micsoda tömörítés a témában, s ezt még inkább emeli a színek összefogottsága. „Manapság nemigen találkozom olyan vallásos emberrel, aki úgy találná, hogy érdekli őt az ilyen kép, s hazavigye, és kitegye otthona falára. Mára ez a fajta érdeklődés megszűnt… Pedig életünk központi kérdése jelenik meg…”

Fenn állunk a műteremben… Ömlik a fény. Az állványon készülő kép, mellette barna pác, a mester maga készítette, nádból faragott rajzeszköze. Kézbe veszi: „Mennyire érzékeny eszköz, rendkívül alkalmas a grafikai munkához.”

Közben ömlik a fény. A képek kitágították a látható határát. Gazdagnak érzem magam.

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..