Fotó: Riccardo/Flickr
„Nyújtsd ma a kezed olyan magasra, amennyire csak tudod, és Isten keze elér hozzád” – idézi a mondást Margaret Rose Realy bencés obláta az Aleteia katolikus hírportál hasábjain. Számára ez az idézet jelenti a menedéket, amikor közeledni érzi a lelki sötétséget, a rosszkedvet, súlyosabb esetben a depressziót. Sokak számára régi – ha nem is kedves – ismerős ez a sötétség, amelyet az évtizedeken át depresszióval küzdő Churchill úgy nevezett: „a fekete kutya”.
A szakirodalom számtalan mentális zavart sorol fel és definiál; a szezonális affektív zavar például rendszerint mindig az év azonos időszakában támad – általában télen. A problémához Keresztes Szent János kifejezésével is közelíthetünk, aki a lélek sötét éjszakájáról írt. Bárhogyan is jutsz el a lélek valamely depresszív, borongós állapotába, s bármilyen előzményei legyenek is, a sötét időkben a legfontosabb: kinyújtani a kezed.
A sötétség és a depresszió állapota nem légüres tér. Olyan tér, amit felismerések, megérzések töltenek be, melyeket átmenetileg képtelenek vagyunk meglátni. Ha egyedül akarunk túljutni rajta, gyakran túl kimerültnek bizonyulunk ahhoz, hogy a felszínen maradjunk, ezért könnyen megadjuk magunkat a reménytelenség hullámainak.
Kinyújtani a kezed valaki felé nem feltétlenül belülről fakadó mozdulat, amikor pszichés vagy spirituális okokból kezdesz elmerülni a depresszióban. Korábban voltak, akik azt állították, a kétségbeesés annak a jele, hogy hátat fordítottunk Istennek. Ám ennek az állapotnak van egy másik oldala is, amit gyakran figyelmen kívül hagyunk: „Mindenben dicsőíttessék az Isten” – olvashatjuk Szent Benedek Regulájában, Péter apostol levele nyomán (1Pét 4,11).
Nemrég egy gyónásban Margaret Rose Realy, amikor épp egy depressziós időszakon ment keresztül, különös penitenciát kapott. A vízen járó Jézusról és Péterről kellett olvasnia (Mt 14,30–31), majd arra a pillanatra összpontosítania, amikor Péter kétségbeesetten kinyújtja a kezét az Úr felé – a másodpercnek arra a töredékére, mielőtt Jézus megfogná azt.
Sötét és kételyekkel teli pillanat lehetett ez Péter számára, akinek hite elbizonytalanodott, megingott. Ugyanakkor belülről fakadó volt a vízbefúlástól félő ember mozdulata: megragadni bármit, amiben megkapaszkodhat, hogy mentse az életét. A lelki túlélés ösztöne hasonló a fizikaihoz: az életben maradás vágyához, amit akkor élünk át, amikor a végsőkig kimerült állapotban az életünkért küzdünk a mély vízben.
A bencés obláta beszámolt arról, hogy gyakran elolvassa, akár egymás után többször is, Pio atya szentáldozás utáni imáját. A depresszió nehéz csata, és sokak számára életre szóló kereszt. Ha hordozzuk, amennyire csak erőnkből futja, s közben a kezünket segítségért nyújtjuk, akkor mélyebb és érettebb hitre vezettetünk, amely, mint minden erény, nem egykönnyen nyerhető el.
●
Maradj velem, Uram, mert szükségem van rá, hogy jelen legyél, hogy el ne feledjelek. Tudod, milyen könnyen elhanyagollak.
Maradj velem, Uram, mert gyenge vagyok, és szükségem van az erődre, hogy ne bukjam el olyan gyakran.
Maradj velem, Uram, mert te vagy az életem, és nélküled nincs bennem szenvedély.
Maradj velem, Uram, mert te vagy a világosságom, s nélküled sötétség borul rám.
Maradj velem, Uram, hogy megmutasd akaratodat.
Maradj velem, Uram, hogy halljam hangodat, és kövesselek téged.
Maradj velem, Uram, mert szeretnélek nagyon szeretni, és mindig a társaságodban maradni.
Maradj velem, Uram, ha azt akarod, hogy hűséges legyek hozzád.
Maradj velem, Uram, mert akármilyen szegényes is a lelkem, azt szeretném, hogy téged vigasztaló hely legyen, a szeretet fészke. Ámen.
Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz
