Példaképek nyomán

Fotó: Váli Miklós

Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából Áder János köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki Jakab Gábor pápai káplánt, a Kolozsvár-Kerekdombi Helyi Lelkészség plébánosát.

– Életem eddigi legnagyobb kitüntetését 2007-ben kaptam, amikor szülőfalum, Farkaslaka díszpolgárává nyilvánítottak. Azért is emlékezetes ez számomra, mert ugyanezt a címet – posztumusz – Tamási Áron is megkapta, ugyanakkor, amikor én. Jóleső érzéssel vettem át most Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrtól is ezt az újabb megtisztelő kitüntetést.

Eszményképei a három Áron: Gábor Áron, Tamási Áron és Márton Áron. Mi az, ami ennyire erősen megérintette Önt a személyiségükben?

– Egyetlen szóval: az emberségük. Hadd említsek itt egy tanulságos epizódot Mozart A varázsfuvola című operájából. A Bölcsesség templomában azt kérdezi az öreg pap Sarastrótól: Vajon állja-e Tamino, a darab főhőse, a rá váró súlyos próbákat? Hiszen ő herceg! Sarastro pedig így válaszol: „Több annál; Ember!” Az imént említett Áronokról is joggal mondható el ugyanez. Tamási Áron írja egy helyen: „Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amely csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak, míg a világ világ lesz.”

Ön az erdélyi magyar egyházi sajtó megteremtője. Kiemelkedő szerepet játszott a Keresztény Szó folyóirat és a Vasárnap című hetilap létrehozásában, újraindításában. 1991-től hosszú ideig volt főszerkesztője mindkét orgánumnak. Miben látja a sajtóapostoli küldetés lényegét?

– Egy kis túlzás is van a vélekedésében. Valóban részt vettem az erdélyi magyar nyelvű egyházi sajtó elindításában, hiszen a közel fél évszázadig tartó kommunista érában a mi egyházunknak nem volt sajtója, mint a testvéregyházaknak. Márton Áron püspök úrnak is felajánlották ezt a lehetőséget, de persze csak jelentős kompromisszumok árán valósulhatott volna meg, s ő ezt nem vállalta, visszautasította. Megkérdezte a rendszer akkori elvtársait afelől, hogy lesz-e cenzúra. És mondták, hogy lesz. Mire a püspök így válaszolt: akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz. Nos, ez az idő csak az 1989-es politikai változásokkal következett be.
Az alapító főszerkesztő Bajor Andor közismert író volt, aki pályatársát, Fodor Sándort kérte fel felelős szerkesztőnek. Mivel Andor rövid idő után meghalt, az akkori főpásztor, Bálint Lajos engem nevezett ki főszerkesztőnek, s a feladataimat tizenhat éven át, a lemondásomig el is láttam.
Úgy gondolom, a sajtóapostoli küldetés lényege a templomokban igehirdetés formájában elhangzó evangélium továbbadása irodalmi eszközökkel. Eligazítást ehhez a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által kiadott Communio et progressio című dokumentum adhat, amely nagyon tömören így fogalmaz: „A média nem azonos a templomi szószékkel.”

Sokat beszélünk a keresztény értelmiség szerepéről. Erdélyben mi a helyzet ezen a téren?

– Kötetlen társasági beszélgetések során nemegyszer meséltem el a következő kedves élményemet, amely még Bajor Andor főszerkesztősége idején történt. Bejött a szerkesztőség hivatalába egy elegánsan öltözött hölgy, és valakire hivatkozva kezdte indulatosan sorolni a Keresztény Szó elleni kifogásokat. Andor egyszer csak rákérdezett, kinek a véleményét idézi: „Tessék mondani, ki az illető, talán egy értelmiségi?” „Nem – hangzott rögtön a válasz – egy pap.” Nagyot nevettünk, és még később is mindig jót derültünk, amikor szóba került ez az eset.
Ki az értelmiségi? Éveken keresztül volt egy csípőficamos, mindössze három vagy négy elemi osztályt végzett öreg harangozóm, aki korábban negyven évig szolgált egy valóban nagyon művelt katolikus plébánosnál a szomszéd településen, Kis­bács­ban. Szabadidejében elolvasta a pap könyvtárának valamennyi történelmi témájú könyvét. Autodidaktaként így olyan nagy történelmi ismeretanyagra tett szert, hogy akármelyik egyetemi tanárral is képes volt vitába szállni és okosan érvelni. Nos, habár nem voltak diplomái, én őt ma is értelmiséginek tartom, mert érdekelte a világ sorsa, s benne az ember, a nemzet jövője.
Mivel az átkosban annak idején nem voltak Erdélyben egyházi iskoláink, így katolikus értelmiség sem jöhetett létre. Értelmiségiek persze akkor is voltak, de nem alkottak társadalmi réteget. Ez a helyzet csak 1989-ben változott meg. A kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen szinte azóta létezik egy katolikus fakultás, amely folyamatosan biztosítja az utánpótlást, olyannyira, hogy ma már joggal beszélhetünk erdélyi katolikus értelmiségről, illetve olyan tehetséges fiatalokról, akik szellemi hátteret jelentenek többek között az említett sajtóorgánumokhoz. Nagyon büszke vagyok rájuk, nem kell szégyenkeznünk…

Mi lehet a keresztény értelmiség szerepe a jövőben?

– Az, hogy írásaikon és tanulmányaikon keresztül hallassák hangjukat, hogy elkötelezett és hitvalló véleményformálókká válhassanak ebben a szellemileg nagyon is összezavarodott világban.

Csaknem hatvanévi papi szolgálata során fölvetődött-e Önben a kérdés, hogy van-e értelme mindannak, amit végez?

– Bizony igen, és nem is egyszer. Különösen az utóbbi években gyakran elgondolkodom azon, hogy ha Isten úgymond minden a maga számára, akkor tulajdonképpen miért teremtett engem, miért volt szüksége éppen rám. E drámainak mondható kérdésre megnyugtató választ végül is a papi breviáriumban találtam, Szent Iréneusznál, aki az egyik fejtegetésében ezt írja: „Isten nem azért alkotta meg Ádámot, mintha rászorult volna, hanem hogy legyen kit meg­aján­dé­kozzon.” Igen, a jóság folyamatosan kiárad. Mióta ezt megértettem, Áprily Lajos költőnek ez a mindössze négysoros kis verse a mindennapi imádságom: „Adj, Istenem, böl­csességet, / vágyaimnak csendességet, / illedelmes öregséget, / s könnyű véget, könnyű véget.“

Az embereket ma – talán minden korábbinál jobban – az érzelmek irányítják, indulatosan viszonyulnak a problémákhoz. Mivel magyarázza ezt?

– Válaszomat egy Winston Churchilltől származó bölcsességgel kezdem: „Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy az ember kiálljon és beszéljen, hanem ahhoz is, hogy leüljön, és meghallgasson másokat.“ Sajnos mindennel és mindenkivel szemben nagyon türelmetlenek lettünk, és csak magunkra figyelünk, magunkkal törődünk. Megállásra, elgondolkozásra és komoly önvizsgálatra volna szükségünk. És ki kellene szabadulnunk a mobiltelefon megbéklyózó hálózatából, hogy másokkal is gyakrabban találkozhassunk, és szót válthassunk.
Az állami kitüntetés átvételére egy nappal korábban utaztam Budapetre, hogy este, az interneten előre megvásárolt belépőjeggyel elmehessek a Duna-parton épült csodálatos Nemzeti Színházba, az erdélyi Bánffy Miklós A nagyúr című regénye nyomán készült, Isten ostora című előadásra. A színház külső falán ez a madáchi felirat fogadott: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?“ Mellbevágott ez a mondat, mert lényegében ez az a gyötrő és gyakran visszatérő kérdés, ami engem is foglalkoztat. Kezemben a színház műsorfüzete, s onnan olvasom a rendező, Vidnyánszky Attila következő sorait az előadásról: „Attila a hunok királya, hatalma csúcsán áll: uralma alá hajtotta a fél világot, de nem pusztította el Rómát… Ha végignézünk a jelenen, azt látjuk, hogy a világban oda-vissza hullámzásban mozognak egész népek. Vendégmunkások milliói özönlenek egyik földrészről és országból a másikba. Háborúk, polgárháborúk, éhínségek miatt emberek százezrei kénytelenek elmenekülni hazájukból, új hazát, menedéket keresve. A Kelet és a Nyugat drámai találkozásainak, összeütközéseinek történelmi dimenzióját éljük – megint. Izgalmas kérdés, hogy meg tudjuk-e őrizni – nem csak mi, mások is – a csak ránk (rájuk) jellemzőt, vagy feladjuk identitásunkat.” (Sajnos, az előadás az egyik kulcsszereplő sérülése miatt az első felvonással félbeszakadt.) Nagyon szeretek színházba járni, s Kolozsváron van is erre alkalmam. A színház is egyfajta templom, Thália temploma, ahogyan mondani szoktuk. Shakes-
peare szerint mindig tükröt tart elénk, s így megmutatja az arcunkat, azt, hogy milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. Mi a magyarázata annak, hogy az emberek indulatosan viszonyulnak a problémákhoz? A féktelen egoizmus, az önmagunkba való teljes becsavarodás, a szinte senkire és semmire nem figyelő önzés.

Hogyan lehet tenni ez ellen keresztény lelkülettel?

– Csakis a becsületesen és lelkiismeretesen végzett munkával, a példás helytállással. Tehát végezzük el a magunk helyén és a magunk eszközeivel a ránk szabott konkrét fel­adatokat. József Attila szavait idézem ide: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek (…), hanem, hogy tegyek!” Minden jobb világot, gyökeres változást megcélzó munka önneveléssel kezdődik, és azzal is folytatódik.

Ferenc pápáról sok negatív vélemény fogalmazódik meg júniusi, csíksomlyói látogatásával kapcsolatban. Miként vélekedik erről a kérdésről?

– Érzésem szerint máris túlságosan feltupíroztuk a látogatásával kapcsolatos várakozásainkat és reményeinket. Nagyon sokan a számok bűvöletében élünk, s nem a valóságban. Ezért egy kis önmérsékletre szeretném inteni magunkat. Hiszen a pápa, ha Isten is úgy akarja, remélhetőleg és mindannyiunk közös örömére eljön Romániába. De majd éppúgy el is megy. A megoldandó egyházi és nemzetiségi gondjaink és feladataink pedig maradnak. Azokat nem végzi el helyettünk a pápa. Hasznos útmutatás a régi bölcs magyar mondás: Segíts magadon, és az Isten is megsegít. De valóságos örömmel várjuk őt, hogy élő Péterként megerősítsen minket őseink hitében.

Véleménye szerint miért támadják olyan sokan a pápát katolikus oldalról is?

– Egyszerűen azért, mert ma túlzás nélkül ő az egyetlen hiteles erkölcsi tekintély a szellemileg túlságosan is összezavarodott világban. Nála, úgy tűnik, a tettek tökéletesen fedik a szavakat! Érdemes hát odafigyelni az útmutatásaira.