A szerző anglikán konvertitaként lépett be a bencés rendbe. Szerette volna felfedezni élete másik felét – a tudattalan, intuitív tartományt –, ezért kérvényezte, hogy Indiába mehessen egy ottani alapítvány létrehozása céljából. Bangalúrban társával vásároltak egy földterületet, ahol felépítettek egy kápolnát és egy szerény kolostort. Íróasztallal, székekkel, faággyal. Életmódjuk sokkal közelebb állt a regulához, mint az európai bencéseké. Aztán átmentek a szomszédba, ahol nem volt asztal, gyékényen aludtak és banánlevélről ettek. (Mégsem voltak kulturálatlanok.) Bede atya kénytelen volt alaposan átértékelni, amit addig a szegénység erényéről gondolt. Azt is észrevette, hogy az Indiában megjelenő egyház európai mintára építette templomait, a képeket és a többi szükséges tárgyat is Nyugatról szerezték be. Vagyis mindent elkövettek, hogy az egyház idegennek tűnjön. Tamílnáduban aztán Griffithsék olyan életformát folytattak, amely közelebb állt az indiaihoz. Elmélkedéseiken, melyeken a helyiek szép számmal voltak jelen, más vallások szent irataiból is felolvastak, csakúgy, mint Algériában a tibhirine-i trappisták. Többek – köztük Thomas Merton – felismerése volt, hogy ha tanítást állítunk szembe tanítással, az nem szolgálja a közeledést. Griffiths mégis megpróbálkozik ezzel. Hátha vannak közös pontjai a kereszténységnek és a hinduizmusnak. Ilyen lehet a személyes Isten kinyilatkoztatása, legalábbis a hindu Brahmanról szóló tételben ezt véli felismerni. Ugyanígy a szaccsidánanda – léttudatüdv – fogalmát is megpróbálja Jézus kijelentéseivel összhangba hozni.
A különböző szent könyveket összekötő kapocs lehet, ha megkeressük bennük – a fogalmi tudástól elrugaszkodva – a költői vagy szimbolikus jelentést. Ezért Griffiths először a hindu vallás mítoszait veszi szemügyre, majd az Ószövetség bizonyos képeit – elveszett paradicsom, ígéret földje, kivonulás – vizsgálja, végül a keresztény kinyilatkoztatás alapelemeivel foglalkozik. Tanulhat-e valamit egymástól e két világ? A kereszténység az időtlen valóság iránti érzéket, a hinduk az idő és a történelem megszentelését „vehetik át” a másiktól. Ugyanakkor az már kérdéses, hogy egy keresztény tanítás megfogalmazása történhet-e a hindu metafizika segítségével. Mit ad hozzá a Szentlélekről való ismereteinkhez, ha Saktiként, azaz a hindu istenségek női oldalaként határozzuk meg, vagy Szűz Mária személye közelebb kerül-e hozzánk, ha Mahá Déviként, Nagy Anyaként beszélünk róla? Bede atya könyve megpróbál új kaput nyitni a párbeszédnek. Ki-ki eldöntheti, sikerült-e neki.
(Bede Griffiths: Kelet és Nyugat házassága. Filosz Kiadó, Budapest, 2006)
