„Ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké.” (Iz 2,4)
1123-ban a lateráni egyetemes zsinat egy Franciaországból kiinduló mozgalom nyomán advent első vasárnapjától vízkereszt nyolcadáig teljes fegyvernyugvást rendelt el a keresztény világban: ez hívták treuga Deinek, azaz Isten békéjének, fegyverszünetének. Így akarták biztosítani az Egyház és a kiszolgáltatott lakosság védelmét az erőszakoskodó hűbérurakkal szemben. Aki nem tett eleget ennek a felszólításnak, és fegyvert ragadott, azt kiközösítéssel sújtották. Egy erőszakkal átitatott világban a treuga Dei a föllélegzést jelentette a kicsinyeknek és a védteleneknek, de talán még az erőszakosak és hatalmasok lelkét is meglágyította egy időre.
Advent számunkra is a fegyverletétel ideje. Az ókori és a középkori ember kezét nyújtotta embertársának a találkozáskor, hogy így mutassa meg: fegyvertelenül, békével érkezik. Az Eucharisztia vétele előtt mi is letesszük a fegyvereinket. Üres kézzel, védtelenül állunk meg embertársaink és Isten előtt. Békével jövünk. Erre teszünk pecsétet az Úr imájának elmondása után, amikor a béke gesztusával köszöntjük egymást. Letett fegyverrel és a kiengesztelődés szándékával köszöntjük olykor nehéz természetű testvéreinket, azzal a hittel, hogy Isten megbocsátó szeretete bennünket is megszabadít ebben a köszöntésben. Végre nem kell, nem kötelező győzni, diadalmaskodni, törtetni, másokat eltaposni, érvényesíteni az igazunkat.
Izajás azonban ennél többet feltételez rólunk: erőinket, melyekről úgy tudjuk, hogy rombolnak, ölnek és pusztítanak bennünk és körülöttünk, kardjainkat, lándzsáinkat Isten fényében az élet szolgálatába állíthatjuk és a szántás, a vetés, az aratás munkájára használhatjuk. A béke gesztusával most, adventben kiváltképp megpecsételhetjük elszánásunkat, hogy küzdünk a bennünk lévő sötétség ellen, az élet, az önzetlenség és a megbocsátás fénye felé fordítjuk azokat az erőket, melyek követelik a magukét bennünk és körülöttünk.
