Párbeszéd a liturgiáról – Testvéri szeretettel

Ősidők hagyománya szerint a keresztségre készülő katekumenek külön szertartás keretében kapják meg ezt az imát, mint egy féltett kincset, amelyet nem lehet akárkire rábízni. Kiváltságos dolog így imádkozni, Istent Jézussal együtt Atyának szólítani. A keresztény ember jussa ez. Különösen szép, bár apró részlet a nagyböjti szentmisében a Miatyánk imádkozását bevezető felhívás: Ha Istent Atyánknak hívjuk, testvéri szeretettel bocsássunk meg egymásnak, és akkor így imádkozhatunk…
Ez a kiváltság kötelességgel is jár: a megbocsátás kötelességével. Amikor ezt az imát elmondjuk, újra meg újra ígéretet teszünk arra, hogy kiengesztelődött életet akarunk élni. Az egyházatyák a Miatyánk liturgikus, közös elimádkozásának bűnbocsátó erőt tulajdonítottak, az ötödik kérés miatt: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Szent Ágoston afféle nyilvános paktumnak tekinti ezt a kérést, amely az imádkozó és Isten között jön létre. Isten megbocsát, és mi is megbocsátunk: ebben áll a szerződés.
A szent negyven nap ideje, és különösen a Miatyánkot bevezető rövid felhívás emlékeztet minket, megkeresztelt embereket nagyszerű méltóságunkra: Isten családjába tartozunk. Ugyanakkor tükröt is tart elénk: vajon hol tartunk a kiengesztelődés útján, mennyire vagyunk fiai mennyei Atyánknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is (Vö. Mt 5,45)? Ha böjtidőben tisztuló szándékkal, közösen végezzük ezt az imát, az egészen biztosan megtérésre vezet bennünket.