Egy idős bencés szerzetes, David Steindl-Rast előadását hallgatom az interneten. „Van valami, ami mindannyiunkban mélyen közös: boldogok akarunk lenni. (…) De nem a boldogság tesz bennünket hálásakká, hanem a hála tesz bennünket boldoggá. (…) Megtapasztalunk valamit, ami értékes számunkra, és ajándékként éljük meg. Nem vettük, nem érdemeltük ki, nem szereztük meg, csak úgy kaptuk. (…) Ezt nem csak egyszer-egyszer van lehetőségünk megtapasztalni, hanem olyan emberekké válhatunk, akik hálásan élnek. Néhány éve, amikor Afrikából hazatértem, rácsodálkoztam a vízre. Ahol jártam, nem volt ivóvíz. Hazatérve, valahányszor megnyitottam a csapot, valami elsöprő élmény volt. Amikor ez kezdett megkopni, egy kis cetlit ragasztottam a csapra, hogy emlékeztessem magam: ez nem magától értetődő.”
Előfordul, hogy nincs szemünk a jóra. Amikor valami miatt – annyi oka lehet – hálátlanok, követelőzők, elégedetlenek vagyunk, amikor semmi nem jó, semmi nem elég, amikor mindent másképp szeretnénk, mint ahogy van, és nem szeretjük azt, amink van. Jó volna egy ilyen kis cetli, amit az életünk apróbb-nagyobb dolgaira ragaszthatnánk, hogy hálával nyíljon ki a szemünk arra, ami a miénk.
Keresztény életünknek van egy alapvető adottsága, ami a vízhez kötődik. Keresztségünkkor kaptuk, amikor újjászülettünk vízből és Szentlélekből. Mindig velünk van: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” (1Jn 3,1) Olyan ez, mint a csapból folyó víz. Fel sem tűnik. El sem gondolkodunk rajta. Megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától értetődő. Hogy ez ajándék. Kitüntetés. Vagy túlságosan elkényeztet, vagy épp nagyon is megtör bennünket az élet ahhoz, hogy észrevegyük azt az életet, amely napról napra, pillanatról pillanatra fakad bennünk, az élő vizet, amelyet Jézus ad, és ami örök életre szökellő vízforrás lesz bennünk (Jn 4,14).
David Steindl-Rast azt mondja, hogy kis stoptáblákat kellene elhelyeznünk a mindennapjainkban, amelyek megállítanak bennünket, engedik, hogy körülnézzünk, és hálásak legyünk azért, amit kapunk. A templom kapujában lévő szenteltvíztartó ilyen stoptábla lehet. Megállunk, ujjainkat a vízbe mártjuk, és megjelöljük magunkat a kereszt jelével. Jó, ha addig nem megyünk tovább, amíg, ha csak egy rövid villanásnyira is, a hála piciny szikrájával fel nem idézzük ebben az egyszerű mozdulatban azt a nagyszerű ajándékot, amit keresztségünk óta folyamatosan kapunk az Atyától: hogy az ő szeretett gyermekei vagyunk, és ettől a szeretettől semmi és senki el nem választhat bennünket.
