Párbeszéd a liturgiáról

„Mit kerestek? – Mester, hol laksz? – Jöjjetek, és meg fogjátok látni!” (Jn 1,38–39). Gyönyörű a felelet, amellyel a Jézust követő két férfi válaszol, amikor a Mester, megérezve, hogy a nyomában haladnak, és figyelik, megkérdezi, hogy mit keresnek. Válaszolhattak volna sok mindent, feleltük azonban egészen természetes, hétköznapi, már-már gyengéd: megkérdezik tőle, hol lakik. A lakhelyre vonatkozó kérdésben ott él az a meggyőződés, hogy egy ember hitelessége nem nyilvánul meg teljesen a puszta jelenlétén keresztül: származási helye, életének terei még többet elárulnak igazságából. Az ember a legtöbbet nem lemeztelenítve adja önmagából, hanem abban a világban lesz kitapintható, ott adja magát leginkább, ahol lakik, s azzal, amit önmagával átitat. Ezzel a másikat keresésre sarkallja: jöjj, és meg fogod látni. Az otthon a világnak olyan szeglete, ahol az ember magáról lenyomatot hagy.
A másik ember otthonába való belépés ezért mindig rituális jelentőséggel is bír. E mindennapi tapasztalat fényében válnak érthetővé azok a jelenségek, amelyekben kibomlik a keresztény építkezés formái és a hívő egyéni jelenléte közötti kapcsolat: így érthetjük meg, mi történik, amikor valaki belép egy templomba, és mire szolgálnak azok az építészeti elemek, amelyek lépteinket a külvilág teréből a liturgia belső terébe irányítják. Elsősorban arra, hogy a liturgia terébe való belépést ne gépiesen gyakoroljuk, hanem már maga is rítussá váljon. Abban segít, hogy a templomba lépés puszta mozgásból a lélek előkészítésének aktusa legyen, hogy az egyszerű fizikai helyváltoztatást érzelmi változásba fordítsa. A gyülekezetbe való megérkezéshez megtett távolság olyan, mint egy várakozással teljes út, így érdemes végigmenni rajta. Ez varázsolja rítussá a templomba való belépést.
A vallásos érzületnek leginkább a templomkapu mutat keresztény irányt. Krisztus-szimbólum, mindig rajta kell átmenni, hogy az Istenhez igaz kötelék fűzzön. A jánosi gondolatkörben Jézus a kapu, amely elvezet Isten misztériumának szívébe. Aki nem ezen a kapun keresztül lép be, az tolvaj és rabló, vagyis, aki a Fiúéhoz képest más utat akar bejárni, az nem juthat el Isten igaz­ságához (Jn 10). A kapu mint Krisztus-szimbólum az isteni élet helyszíneire nyíló bejáratként mutatkozik meg.
„Itt az idő – mondja Jézus a szamariai asszonynak –, amikor Istent lélekben és igazságban lehet imádni” (Jn 4,23–24), félelmek és függelmek nélkül. Épp ezért nincsenek olyan helyek – sem hegyek, sem templomok –, amelyekhez Isten kizárólagos módon kötné a jelenlétét. Az élet minden pillanata és a földön minden hely jó alkalmat kínál az Úrral való találkozásra. A liturgia elsődleges helye az emberek gyülekezete. A görög ekklészia szó is – amelyet a modern nyelvek többsége az Egyház megnevezésére átvesz – azt jelenti: valaki által egybegyűjtöttek. Ahol emberek az ő nevében összegyűlnek, ott az Úr megmutatja magát. A templomkapun át tehát a Feltámadott két különleges lakhelyére – szívünkbe és a keresztény közösségbe – lépünk, ami az igaz, lelki istentisztelet helyszíne.

Giuliano Zanchi nyomán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..