Párbeszéd a liturgiáról

A járás az egyik pontból a másikba való eljutás legemberibb módja. A két lábbal a földön járó ember tudja, mit akar, céltudatosan halad. A járásnak különböző módjai vannak, ezek közül a legkötetlenebb talán a séta. Ilyenkor, ha tartunk is valahová, nem a kitűzött cél elérése a legfontosabb számunkra, hanem maga az út, az út mentén elénk táruló világ, amivel van időnk kapcsolatba kerülni, engedjük, hogy hasson ránk. Egyes szerzők a séta spiritualitásáról beszélnek: ez a szemlélődés egyik formája, a testünkkel végzett imádság lehetősége, a személyes Isten felé fordulás a mozgás révén.
Amikor megyünk valahová, mindig valamilyen cél lebeg a szemünk előtt. Haladunk valami felé. Ez a járás fontos, de haszonelvű gyakorlása. Lényeges a megtett távolság, a sebesség, magyarán a teljesítmény. A környezetünk ilyenkor kevésbé számít, talán leginkább azt vesszük észre, ami hátráltat, vagy ami segít bennünket az utunkon. A munkahelyére igyekvő ember vagy a teljesítménytúrázó járása ez. Ha kellően tudatosak vagyunk, akkor persze ezt a mozgásformát is élvezhetjük: izmaink, figyelmünk megfeszítése is kifejezheti Isten iránti odaadásunkat.
A járás különleges formája a vonulás. Uralkodók, fontos személyek vonulnak be valahová, méltósággal teli járásukkal kifejezve rangjukat. E vonulásnak díszes keretet ad az épület, a vörös szőnyeg, a nézősereg. Méltóságteljes mozgás ez, amelynek van úti célja, de még inkább önmagában álló üzenete: a vonuló ember vagy csoport megmutat valamit magából vagy egy számára fontos értékből a rajta kívülállóknak, magára vonja mások figyelmét. A vonuló nem siet, időt szán arra, amit csinál. Vonulnak a demonstrálók, a tüntetők, ezzel próbálják céljaikra irányítani a döntéshozók vagy a többi ember figyelmét. A hadsereg csatába vonul, méltóságteljesen sorakozik fel a küzdelemhez.
A liturgiához talán a vonulás mozgása áll a legközelebb: ezt néha körmenetnek is nevezzük. Az introituskor bevonuló szolgálattevők közös mozgásukkal mintha azt az Istent kísérnék, aki bevonul népe körébe, és együtt ünnepel vele. Vonulás előzi meg az evangélium felolvasását és az adományok oltárra vitelét is. A 67. zsoltár Isten vonulásáról beszél, arról, aki népe élén vonult, aki átvonult a pusztán, és aki végül bevonult szentélyébe. Annak az Istennek a mozgása ez, aki látványosan, királyi módon mutatja meg népe iránti ragaszkodását, vele jár, mintegy elfoglalja helyét népe körében, és ezt ünnepélyesen ki is nyilvánítja. A liturgiában tehát az egyik pontból a másikba való eljutás nem mellékes, hanem fontos része a szertartásnak. Megadjuk a módját, nem lődörgünk, hanem a résztvevők figyelmét is összpontosítjuk arra, ami történik. A zsoltárossal együtt mondjuk: Íme, az Úr színe előtt járok, az élők földjén! (vö. Zsolt 114)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..