Nem is olyan régen egy cikkre bukkantam az interneten: A holtakra épített város címmel egy egészen különleges szemszögből mutatja be a szerző Budapestet. Szent István korától egészen a XX. századig térképeken, valamint egy videón láttatja azokat a budai és pesti temetőket, amelyeket a város terjeszkedésével felszámoltak, beépítettek, ma pedig lakóházak és középületek emelkednek a helyükön. Első olvasásra ijesztő, hogy ilyen magától értetődően tűnik a semmibe sok-sok emberi élet emléke. Minden sírban családok, emberek földi maradványai, történetei, vágyai, aggodalmai, törekvései, jótettei vagy bűnei porlanak el, lesznek az enyészeté. Rám is ez vár?
„Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!” Évente egyszer, a szent negyven nap kezdetén ilyen kendőzetlenül emlékeztet a liturgia arra, hogy igen, rám is ez vár. Egy marék hamu, ez a növényi égéstermék, a pusztulás, az enyészet, a teljes és nyomtalan eltűnés jele, porladó maradéka valaminek, ami hajdan volt, létezett, virágzott. (Ez a hamu az utolsó észlelhető tanúja a tavalyi virágvasárnap szentelt barkáinak, hiszen azok elégetéséből származik.)
A marék növényi hamu, amit a fejemre szórnak, elegendő-e arra, hogy szembenézzek porladásra szánt testemmel, felejtésre ítélt szavaimmal, véges valómmal? Ha nem akarok a halál égető napjába belenézni, akkor valószínűleg csak puszta szokás és rítus marad. Ha az elmúlás szorongásával nem szeretnék megküzdeni, ha elodázom ezt, akkor csak a fejemet, a bőrömet érinti a hamu. „Meghajtott fejre szórt hamu / S a tépett köntös mit sem ér, / Ha mély, őszinte fájdalom / Szívünket nem szaggatja meg” – mondja egy régi, nagyböjti reggeli dicséretre szánt himnusz.
A halál, saját elmúlásom tudata ha nem okoz bennem megrendülést, fájdalmat, akkor egyelőre talán nem is igazi a szembenézés. Ha azonban utolér ez a megrendülés, ha legalább egy rövid időre közel engedem magamhoz ezt az érzést, ha dolgozom vele, az egészséges, kijózanító erővel hathat, és arra ösztönözhet, hogy megváltoztassam az életem. Segíthet abban, hogy a fejre szórt hamu megtérésre vezessen, hogy mérlegre tegyem, mi a maradandó, az örök és mi a pusztulásra ítélt. Hogy ismét arra forduljak, ami igazán számít, azzal foglalkozzak, ami lényeges, és az legyen vezérlő csillagom, ami felé valóban menni szeretnék. Ahhoz, hogy halandó életemben ismét megtaláljam az elevenséget, az élő Isten elevenségét, szükség van annak tudatára, hogy egy marék hamu leszek én is.
Egy marék hamu sok mindenre képes lehet, ha hagyom, hogy megérintsen.
