Pünkösd ünnepével veszünk búcsút az ötvennapos húsvéti időtől. Az Ószövetség népe eredetileg egy aratáshoz kötődő ünnepet ült hét hét leteltével pészáh (húsvét) után, amikor az emberek a föld termését hálaadással vették magukhoz, és megosztották azt a levitákkal és a szegényekkel. Ehhez a nagyon ősi földműves ünnephez később kapcsolódott a sínai törvényadásról való megemlékezés is, amely a hagyomány szerint az Egyiptomból való kivonulás után ötven nappal történt. Az Apostolok cselekedetei ehhez a zsidó ünnephez köti a Szentlélek kiáradását.
Izrael néppé válásában az ígéret földje (a föld terméséért való hálaadás tulajdonképpen a föld adományának szól) és a Tóra adományozása döntő mozzanat: a Jahvéval kötött szövetség zálogai ezek, melyek Izraelt kiemelik a nemzetek sokaságából, és Isten választott népévé teszik. Az első keresztény pünkösd ezt a perspektívát tágítja ki, amely a nyelvek adományában lesz nyilvánvalóvá: Jézus Krisztussal Isten még nagyobb, az egész földkerekségre kiterjedő népet olt Izrael olajfájára.
A pünkösdi liturgikus szövegek ennek az egyetemességnek adnak hangot: „Az Úr Lelke betölti a földkerekséget” – énekeljük az Introitusban, majd a kezdő könyörgés felütése tovább mélyíti a pünkösd egyetemességének e gondolatát: „Istenünk, te a mai szentséges ünnepen Egyházadat és általa a világ minden nemzetét megszentelted. Áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra…”
A Lélek dinamikája nem bezár, hanem kinyit, nem partikuláris érdekeket helyez előtérbe, hanem küldetést ad azokhoz, akik mások, mint mi. A Lélek nem kizár, hanem betölt és befogad, nem ragadható és tartható meg kiváltságként, hanem vele lehet menni oda, ahová visz (vagy épp otthon lehet maradni). Az Egyház liturgiája arra hív bennünket, keresztényeket, hogy ennek a Léleknek a vezetésével legyünk a Feltámadott prófétai, királyi és papi népe.
