„Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” – mondja prófétai lélekkel Tamás apostol, amikor Jézus, nem sokkal szenvedése előtt útra kel, hogy feltámassza Lázárt (Jn 11,16). Tamás felbuzdulásának vagyunk részesei mi is, amikor nagyhéten útra kelünk, hogy a szent három nap szertartásain keresztül végigjárjuk Jézus utolsó útját. Bevonulunk vele Jeruzsálembe; megmossa a lábunkat, asztalhoz ültet minket, megtöri nekünk a kenyeret, és kezünkbe adja az ünnepi kelyhet. Mellette virrasztunk vagy alszunk elfogatásakor, mikor megalázzák emberi méltóságában, mikor megfosztják szabadságától; elítéltetésében, megfeszíttetésében és halálában is elkísérjük. Majd eljön a titokzatos szombat éjjel, várakozásunk, reménységünk, hitünk és hitetlenségünk, szeretetünk tárgya.
„Menjünk mi is vele együtt” – a nagyhét keresztény közösségeink számára olyan lehetőség, amilyen évente csak egy adódik. Bár tudjuk, hogy mindig jelen való a Jelenvaló, ilyenkor mintha megszűnne az idő és a tér folytonossága, és míg a liturgiában a passió eseményét újraéljük, újra engedjük megtörténni, ő még inkább engedi, hogy ne csak átéljük, hanem meg is történjen velünk: mennyire személyes, mennyire testünkre szabott, mennyire minden gáton és akadályon áthatoló az a szeretet, amellyel Isten szereti a világot, bennünket: Ő egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen (Jn 3,16).
„Menjünk mi is vele együtt” – ez az út messzire elvezet. Túl a liturgiában átélt megrendülésen, túl a katarzison, arra az egyszerű helyre, ahol egyek vagyunk Krisztussal, és ahol szeretetből mi is életünket adjuk barátainkért. Vállaljuk-e ezt a kockázatot az idei nagyhéten? Elmegyünk-e vele együtt?
