Görögkatolikus lelkiség

Az ünnepi evangélium mind a reggeli istentiszteletben (Mt 21,1–11; 15–17), mind a szent liturgián (Jn 12,1–18) beszámol arról, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe. A kinyilatkoztatott szövegekre alapozódó liturgikus költészet pedig sokszínűen ecseteli e tényt. Egyrészt rámutat a nagy kontrasztra: Jézus szamárcsikón érkezik, nem harci paripán. Másrészt még alá is húzza azt: ő, aki az angyaloknak is királya, a legegyszerűbb teherhordó állatra ül fel, és úgy fogadja az emberek dicsőítését. Az eseményben megcsodálhatjuk, hogy Jézus hű marad önmagához: alázatos. Ahogy mondta magáról: „Szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Ettől a létmódjától – ami nála nem egyszerűen beállítottság, nem egyszerűen mentalitás, hanem lényegét kifejező állapot – nem tér el még a megváltási mű végkifejletének közelében sem. Alázatos, mert tudja, hogy ezzel több embert képes elérni, mintha a hatalmát külsőségekben mutatná meg.
A jeruzsálemi bevonulásához igénybe vett eszköz, az egyszerű teherhordó állat is alázatos. Nem királyi módra felszerelt harci paripa, hanem Szent Máté szerint szamár és csikója (Mt 21,7), Szent János szerint nőstény szamár (Jn 12,14). De hogy a kontrasztot ők is érzékeltessék, idézik a prófétákat: „királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján” (Iz 62,11; Zak 9,9). Az egyik liturgikus ének pedig még ki is egészíti számunkra a prófétai idézetet: „Az igaz és üdvözítő, ő szegény, és szamáron ülve jő, a szamárnak fiatal vemhén.” Látható tehát, hogy Jézus a legegyszerűbbet választja célja elérése érdekében. „Kinek széke az ég és lába zsámolya a föld, az Atyaisten Igéje és egyörökkévalóságú Fia, az oktalan vemhére ült fel” – kezdődik a vecsernyei ének, hogy aztán sok másik versszakban is jelen legyen Jézus egyszerű választása, a szamárcsikó. Igen, neki elég az is, hogy egy megbízható teherhordója legyen, amelynek segítségével megvalósíthatja szándékát. Nem harcolni, nem uralkodni jön, hanem sokkal nagyobb cél vezeti: önkéntes szenvedéseire érkezik, amivel megváltja az egész emberiséget.
Az egyik liturgikus énekünk viszont a szelíd szamár képe helyett a „csökönyös vemhét” idézi. Többrétegű képben bontakozik ki a látvány. Az ártatlan lelkületű gyermekek ugyan Istenhez illő hódolattal fogadják a bevonuló Jézust, „a Kerubokon ülő és a Szeráfok által dicsőített Istent”. A megkérgesedett szívű ószövetségi nép tagjai ellenben „káromolják” őt. A pogányok „ellenséges indulatát pedig a csökönyös vemhén való ülés” jelképezi. Szinte állásfoglalásra készteti az embert ez a szöveg: találja meg benne a helyét. A szereplőknek vajon melyik csoportjához kívánunk csatlakozni?
Jézusunk előtt a legkisebb dolog is számít. Neki a legalázatosabb teherhordó állat, a szamár is jó a jeruzsálemi bevonuláshoz. Minket sem annak kell vezérelnie, hogy a világ szemében milyen nagyok, tekintélyesek lehetünk, hanem sokkal inkább annak, hogy alázatosan, szerényen belesimuljunk Urunk akaratába. Akkor bennünket is kiválaszt, és részesít a megváltás kegyelmében.