Párbeszéd a liturgiáról

Tanévkezdés, évadindítás közösségeinkben. Ilyenkor gyakran azzal szembesülünk: felfal bennünket a teendők sokasága, a kitalálandó, beszerzendő, megszervezendő dolgok miatt megváltásként gondolunk a szeptember közepére, amikor talán majd csillapodik kissé a nyomás, és minden visszatér a normális mederbe.
Év eleji pörgős életünkben az Egyház a Szentlélekre hívja fel a figyelmünket. Ez a Veni Sancte pillanata, amikor a Lelket hívjuk közös liturgikus imádságunkban. Ebben a gesztusban ott van az a hitünk, hogy a Lélek nélkül mit sem érnek emberi erőfeszítéseink; megkezdett munkánk, terveink üresek, az értelmetlenség dáridójának lesznek vendégei.
Ugyanakkor a Lelket hívó ember olykor megfeledkezik arról, hogy a Lélek már jelen van. Még mielőtt hívnánk, a hívás szavát ihleti bennünk, ő imádkozik botladozó szavainkkal, nemegyszer megfogyatkozott, de azért még pislákoló bizalmunkkal. A Lélek bennünk imádkozik, és várja, hogy meghalljuk szavakba nem foglalható sóhajtásait. A Veni Sanc­te tehát nemcsak arra alkalom, hogy év eleji terveinkre, elhatározásainkra Isten áldását kérjük, hanem arra, is hogy elhiggyük: ő megelőz minket, terveket, elhatározásokat ihlet bennünk, jóra, szépre képesít.
Végül nem baj, ha a Veni Sancte közös imája hétköznapi, személyes csendekké, akár csak néhány perces csendecskékké válik bennünk: ekkor megállva bizalommal a bennünk működő Lélekre figyelünk, benne bízunk. Így az év eleji hajtás, a bevásárlások, az időpont-egyeztetések sokszor idegőrlő munkája, a mamataxi, az órarendi mizériák közti felszínen maradás is az Istennel való együttlét terepévé válik, és már nem nekünk kell értelmet keresnünk hozzá, hanem elegendő ezt Istennel együtt átélnünk. Veni Sancte Spiritus!

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .