Tanévkezdés, évadindítás közösségeinkben. Ilyenkor gyakran azzal szembesülünk: felfal bennünket a teendők sokasága, a kitalálandó, beszerzendő, megszervezendő dolgok miatt megváltásként gondolunk a szeptember közepére, amikor talán majd csillapodik kissé a nyomás, és minden visszatér a normális mederbe.
Év eleji pörgős életünkben az Egyház a Szentlélekre hívja fel a figyelmünket. Ez a Veni Sancte pillanata, amikor a Lelket hívjuk közös liturgikus imádságunkban. Ebben a gesztusban ott van az a hitünk, hogy a Lélek nélkül mit sem érnek emberi erőfeszítéseink; megkezdett munkánk, terveink üresek, az értelmetlenség dáridójának lesznek vendégei.
Ugyanakkor a Lelket hívó ember olykor megfeledkezik arról, hogy a Lélek már jelen van. Még mielőtt hívnánk, a hívás szavát ihleti bennünk, ő imádkozik botladozó szavainkkal, nemegyszer megfogyatkozott, de azért még pislákoló bizalmunkkal. A Lélek bennünk imádkozik, és várja, hogy meghalljuk szavakba nem foglalható sóhajtásait. A Veni Sancte tehát nemcsak arra alkalom, hogy év eleji terveinkre, elhatározásainkra Isten áldását kérjük, hanem arra, is hogy elhiggyük: ő megelőz minket, terveket, elhatározásokat ihlet bennünk, jóra, szépre képesít.
Végül nem baj, ha a Veni Sancte közös imája hétköznapi, személyes csendekké, akár csak néhány perces csendecskékké válik bennünk: ekkor megállva bizalommal a bennünk működő Lélekre figyelünk, benne bízunk. Így az év eleji hajtás, a bevásárlások, az időpont-egyeztetések sokszor idegőrlő munkája, a mamataxi, az órarendi mizériák közti felszínen maradás is az Istennel való együttlét terepévé válik, és már nem nekünk kell értelmet keresnünk hozzá, hanem elegendő ezt Istennel együtt átélnünk. Veni Sancte Spiritus!
