Párbeszéd a liturgiáról

A Szentháromság titkaAz egyik rendtársam szokta mondogatni: nem is érti, miért van szüksége a Szentháromságnak külön vasárnapra, hiszen minden vasárnap őt ünnepeljük. Valóban, minden imánkat a kereszt jelét magunkra vetve kezdjük, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A zsolozsmában a zsoltárokat, a rózsafüzér imádságban pedig a tizedeket a Szentháromság dicsőítésével fejezzük be.
Az Egyház a pünkösd utáni első vasárnapon mégis azt a titkot helyezi ünneplésünk fókuszába, amely kereszténnyé tesz bennünket: a hívő közösség Szentlélektől ihletett hittapasztalata, tudása Istenről, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten és egy Úr, nem személy szerint való egységben, hanem három személyben és mégis egyetlen lényegben” – ahogyan az ünnep prefációja fogalmaz.
Ha eszünkkel tudjuk is, hogy „ez a mi hitünk, az Anyaszentegyház hite” – ahogyan a keresztségi liturgia fogalmaz –, így leírva még­is nagyon elvontnak és száraznak tűnik: ilyen definíciókhoz nehéz csatlakozni, nem egykönnyen vált ki ragaszkodást és odaadást, legfeljebb értelmi beleegyezést. Márpedig a hívő ember több, mint egy nagy fej. Az Egyház ezt pontosan tudja, ezért sem cseréli fel a sorrendet. Először a pünkösdi Lélektől ihletve imádkozik és él, tapasztalatot szerez közösségben és egyénileg Istenről, majd ezt közösen szavakba önti, és így, szintén a pünkösdi Lélektől ihletve megszületik a hitletétemény. Innen származik az ősi felismerés: „lex orandi, lex credendi” – vagyis az imádság törvényéből fakad a hit törvénye.
Az Egyház tisztában van azonban szavainak, fogalmainak, definícióinak határos voltával. Isten léte, mivolta mindig titok marad, mindig a „túl” világához tartozik. Ő feltárja ezt nekünk, de attól még titok marad: szavainkkal ezt a titkot mint égő csipkebokrot járjuk körül, nem fennhéjázóan, ismeretünket fitogtatva, hanem sarunkat tisztelettel levetve, meghajolva, ahogyan az ünnep kezdőkönyörgésében imádkozzuk: „Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát.” A Szentháromság titka tehát a kapcsolat, az élet és a szeretet titka. Jobb, ha először élve és imádkozva közelítünk hozzá. Jobb, ha megjelöljük ezzel a titokkal testünket, homlokunkat, s meghajolva dicsőítjük őt. Ez talán segít abban is, hogy a velünk szemben álló embertársunkat, mielőtt diagnózist állítanánk fel róla, beskatulyáznánk és meghatároznánk, sarunkat levetve, meghajolva, tiszteletteljesen titokként fogadjuk, és ehhez igazítsuk a vele kapcsolatos viselkedésünket is. Erre ma különösen nagy szükségünk van!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.