Párbeszéd a liturgiáról

A miatyánkot követően a pap felszólítására a hívek „kifejezik egymásnak a béke jelét” – olvassuk a gesztusra vonatkozó rendelkezést. Érdekes ez a gesztus, hiszen a béke jelével fordulok a mellettem álló felé, és ő is felém, noha lehet, hogy nem is ismerjük egymást. A „béke jele” részemről a másik ember feltétlen elfogadásának a jele: bárki is ő, nyitott és elfogadó vagyok iránta.  De a „béke jele” részemről a bennem lévő béke jele: ez a gesztus tanúság­tétel a belső rendről, hiszen a béke a „rend nyugalma” – ahogyan Szent Ágoston fogalmaz. Békénket osztjuk meg egymással, és ebbe a nagy közös békébe érkezik meg az Isten „osztozása”: áldozunk. Jézus az ember békéje (Ef 2,14) és békéltetője. Az ember békéje mindig valamihez kötötten létezik: a békéltető feltételeit a haragosok elfogadják, megbékélnek, rend lesz közöttük. Jézus megbékéltetett az Atyával, önmagammal és minden haragosommal. Ha ezt elfogadom, akkor meg tudom hozni a megbocsátás döntését is, mert megbocsátani valakinek mindenekelőtt szellemi döntés, és csak utána érzelmi munka.  Ez a belső döntés nyitja ki a szívem Krisztus békéjére. Jézusra nézve mindenkivel és mindennel meg tudunk békélni.
A „béke jele” nemcsak a kézfogás vagy az ölelés, hanem a szelídség, a türelem, a figyelmes odafordulás. A „béke jele” után áldozunk, és azért (is) tesszük ezt így, hogy szelíden, türelemmel, figyelmes odafordulással lehessen élni.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.