„Minden csak nézőpont kérdése” – szoktuk mondani, amikor felfedezzük, hogy egy tényt, eseményt, cselekedetet vagy személyt sokféleképpen lehet megközelíteni. Ez jó, hiszen a nézőpontváltás segít átküzdenünk magunkat megmerevedett frontokon, s amikor úgy érezzük, zsákutcába jutottunk, lendületet adhat az újrainduláshoz, ha valaki, kellő beleérzéssel, segít új nézőpontból látni a helyzetünket.
A nagyböjti vasárnapok saját életünkkel kapcsolatosan is új nézőpontokkal ajándékoznak meg minket. Nagyböjt első vasárnapján így imádkoztunk: „Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá.” Nagyböjti gyakorlataink tehát nem öncélú önmegtagadásra valók, hanem arra hivatottak, hogy életünk mindennapi tevékenységeit bevonják Krisztus életének titkaiba.
Az első vasárnapon a megkísértés misztériumába kaptunk meghívást. Átélni, tudomásul venni a rossznak való kitettségünket, állni a kísértésben, beengedni az életünkbe annak viharát – Szent Ágoston szerint ez előrehaladásunk nélkülözhetetlen állomása. Jézus számára pedig döntő pillanat a húsvét felé vezető úton, az örömhír hirdetésének kapuja. Ágoston szerint ő „tőlünk veszi a testét, mi pedig tőle vesszük a kísértés felett aratott győzelmet”.
A második böjti vasárnap liturgiája a színeváltozás hegyére visz fel bennünket. Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt számunkra is felragyog ennek a győzelemnek a fénye, valami vigasztalón ragyogó tisztaság, amilyet ember nem képes létrehozni. Jézus isteni természete ez, vagy, ha kicsit világosabban szeretnénk fogalmazni, az ő létében – és a mi létünkben is –az a valami, ami lerombolhatatlan, örök és véglegesen hozzátartozik az Atya országához.
Jézus megkísértésében különösen is nyilvánvaló lesz esendőségünk és halandóságunk. A színeváltozás hegyén a ragyogó fehér ruhában tündöklő Jézusban éppen ez az esendő és halandó emberség kerül az örökkévalóság megvilágításába. Fontos a mindennapok tusakodása, amely olykor bizony iszapbirkózáshoz hasonlít. Jézus ebben is részt vett, s ez is titok. De lényeges, hogy ezt a birkózást félbehagyva olykor felmenjünk a hegyre, ahol elmúlt és eljövendő küzdelmeink, poros ruháink Jézus fényében tündökölnek, és felragyog bennük az, ami belőlünk romolhatatlan és örök. Így, ha nem is értjük megpróbáltatásainkat, de hittel tudjuk fogadni őket. Erre ad módot nekünk a nagyböjti liturgia.
