„Nem szabad elhanyagolnunk azt az emberszagúan spirituális, otthon-, család-, mondhatni konyhaillatot árasztó hangulati folytonosságot, amely Jézus vacsoráját, majd pedig az első keresztények eucharisztikus gyakorlatát a zsidó hagyomány otthoni vallásosságához kapcsolja” – olvasom egy olasz pap teológus, Giuliano Zanchi a liturgia és az építészet kapcsolatáról szóló könyvében, az oltárról szóló fejezet bevezetőjében. Rögtön eszembe jut egy film, amelyet Ferenc pápa is a kedvencei között tart számon: Gabriel Axel Babette lakomája című filmjéről van szó, amelyben a főhős, egy francia szakácsnő a puritán, jámbor, ám a test örömeire gyanakvó skandináv keresztény falusi közösségbe egy gyönyörűen megkomponált francia vacsorával robban be. A finom aperitifek és borok, az ételköltemények a csodálatosan megterített asztallal együtt a kiengesztelődés, a megnyílás és a közösség olyan dimenzióit nyitják meg, amely addig tökéletesen ismeretlen volt ebben a piciny halászfaluban.
Giuliano Zanchi így folytatja: „Ez a házias vallásosság az egyik leghatékonyabb eszköze annak, hogy a szentet is »háziasítsák«, mégpedig egy, a mindennapi élet keretei közt megélt szövetség alakjában. Ez a tulajdonság fájóan hiányzik a kereszténységünkből. A zsidó közegtől való eltávolodásával a kereszténység sokat veszített. Az egyik ilyen veszteség épp az otthonban gyökerező vallásosság és liturgia. S talán épp ennek hiánya vezetett oda, hogy a keresztény liturgiában egyre hangsúlyosabbá vált a ritualizmus és annak klerikális dimenziója.”
A liturgikus mozgalom nagy felfedezése, hogy a keresztény istentisztelet az egész népre tartozik: talán épp otthonainkban, a terített asztalnál, kenyerünket egymásnak megtörve, a másik tányérjába ételt merítve, poharába bort öntve, közösen énekelve, az esti családi imánál vagy épp a csillagos ég alatt minél többet tartózkodva tudnánk visszatalálni a szertartásoknak ahhoz a világához, amelybe Jézus is belenőtt, és amelyeken keresztül az általa hozott megváltást akarta „háziasítani” számunkra.
