Párbeszéd a liturgiáról

Nagy örömmel olvastam a Magyar Kurír honlapján Ferenc pápa beszédét, amelyet az Olaszországban rendszeresen, immár 68. alkalommal megtartott liturgikus hét alkalmából mondott el. A Szentatya felidézi azt az utat, amely a liturgikus mozgalomból kiindulva a II. vatikáni zsinatot követő liturgiareformhoz vezetett.
Az egyház II. vatikáni zsinatot követő változásai „nem a semmiből születtek”, hanem hosszú érési folyamat eredményeképpen. Mondhatni a Lélek érlelő munkájának köszönhetően vett új irányt az Egyház lassan mozduló hajója. És ezek, ahogyan Ferenc pápa mondja, lényeget érintő változások! Ez az út hosszú, és még nincs vége, figyelmeztet bennünket Péter utóda. De, ahogyan teljes tekintélyével kijelenti, visszafordulni rajta már nem lehet.
Valóban, ahhoz, hogy a liturgia reformjának útján továbbmenjünk, nem elegendő átvenni az új liturgikus könyveket, vagy pusztán maradéktalanul betartanunk a szabályokat. Vissza kell térnünk a liturgiareform alapvető indítékaihoz: ahhoz az intuícióhoz, hogy a liturgia Isten egész népének ügye, érte van, és csak ennek a népnek a közösségében értelmezhető; ahhoz, hogy Krisztusnak a liturgiában sokféleképpen felvillanó jelenléte épp a liturgia jelszerűségén keresztül válik tapinthatóvá, hogy a liturgia közösségi beavatás dolga, és nem elsősorban magyarázatoké vagy egyéni jámborságé.
A liturgia élet – mondja a Szentatya. Az élő Isten műve Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban értünk. Ha ennyire eleven, és ennyire köze kell hogy legyen az emberségünkhöz, akkor a beavatásnak talán éppen a liturgia emberségünkben gyökerező alapjainál kell kezdődnie. Figyel-e, és hagy-e elég időt erre a teológiai képzés folyamata, vagy megreked a lényeges, de önmagában kevés liturgikus szabályozás megtanításánál?