Augusztus derekán érik el a Föld légkörét a Perseidák. Ez az üstökös szülte meteorraj okozza a közkeletű néven csillaghullásnak is nevezett légköri jelenséget. Emlékszem arra a Szent Lőrinc-éjszakára, amikor fiatal rendtársaimmal kiültünk a pannonhalmi kerengő tetőteraszára, és árgus szemekkel figyeltük az égboltból a kolostorépület által kivágott csillagos négyzetet: vártuk, mikor suhan át rajta hangtalanul egy hullócsillag; érkeztét a monostori csendhez egészen nem illő kiabálással ünnepeltük. Némelyikünk talán engedett kicsit a babonának, és titokban kívánt is valamit.
Máig megbabonáz a hullócsillag látványa, valami olyan reménységet és üdeséget hordoz, felvillanásával olyan ígéretet csillant fel, amely a szívünkben lakó, talán születésünk óta jelen lévő isteni vágyakra rezonál. Imádságunk, a liturgia, az ünnepek, a szövegek évente visszatérő körforgása a csillagos ég monotóniájára emlékeztetnek. Az imádságban való kitartás, az istentiszteleten való hűséges részvétel talán annak az embernek a magatartása is egy kicsit, aki a csillagos eget fürkészi. Éber, olykor lankadó, de az éjszaka szépségére rácsodálkozó figyelme a liturgián való részvételünket is példázza. Lehet, hogy egész idő alatt „csak” a csillagos ég látványa jut neki osztályrészül, de váratlanul, figyelmes jelenlétét meghálálva átfuthat az égen egy hullócsillag, ami egészen más, személyes irányt ad virrasztásának.
Ha nem nézzük az eget, ettől a látványtól is megfosztjuk magunkat. A keresztények ősi tevékenysége a virrasztás, időnként közösségben is. Üljünk ki hullócsillagot nézni, hátha megjön a kedvünk a virrasztó imádsághoz is
