Fotó: Tóth János
Blanckenstein Miklós, a szeminárium rektora köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy a papnevelésnek szüksége van olyan nagyszemináriumokra, amelyekben beavathatják a leendő papságot az Ige szolgálatába, ahol a növendékek megtanulhatják a szentségek kiszolgáltatását, és felkészülhetnek a lelkipásztori feladatok ellátására. „Büszkék lehetünk arra, hogy őseink európai viszonylatban is hamar megértették ennek fontosságát.”
Erdő Péter esztergom–budapesti érsek Papi identitás és papnevelés a mai kor kihívásainak fényében címmel tartott előadást. A II. vatikáni zsinat Optatam totius kezdetű dekrétuma foglalkozott a papképzéssel, s 1992-ben Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis apostoli buzdítása szólt a papnevelés kérdéseiről. A Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis legújabb változatát – melynek főcíme A papi hivatás ajándéka – 2016-ban adta ki a Klérus Kongregációja. Hozzá kell tenni, hogy a szemináriumok évszázadokon keresztül a Szemináriumok és Tanulmányi Intézetek Kongregációjához tartoztak, csak XVI. Benedek pápasága alatt kerültek át a Klérus Kongregációhoz. Ennek a döntésnek az volt a veszélye, hogy a nevelés ügye elszakad az oktatástól. A változtatás mellett szólt azonban, hogy a Klérus Kongregáció korábban is foglalkozott a papság továbbképzésével, a papi hivatás gyakorlásával.
A papság képzésének négy kritériumnak kell megfelelnie. Az első az egység követelménye, vagyis a papképzést egységes rendszernek kell tekinteni, amely emellett integrális is, mert egybefogja a szellemi-teológiai, az emberi és a spirituális képzést. A közösségi jellegnek már a papi hivatás választásánál is jelen kell lennie, hiszen az az Egyház közösségéből sarjad ki. De a szemináriumi képzés is közösségben valósul meg. A papképzésnek ugyanakkor missziós jellegűnek kell lennie, ezt a szempontot a papi továbbképzésnek is szem előtt kell tartania. A misszió a hívő közösségen belül végzett – pasztorális – munkát is magában foglalja, ennek a hit elmélyítését, a szeretet erősítését kell szolgálnia. A nem hívők világa felé is irányul a misszió, ezt végzi hangsúlyozottan a missziós papság.
A papnak elsősorban tanítványnak kell lennie. Személyes kapcsolatban kell állnia Krisztussal, valamiképpen az ő művét kell folytatnia, mind a tanító, mind a megszentelő, mind a kormányzó feladatok területén. A prófétai, a királyi és a papi küldetés – melyben a pap is részesül – történelmileg kapcsolódik a Názáreti Jézus személyéhez. Krisztus korában sokféle messiást vártak, az ő alakjában e várakozások mindegyike beteljesedett: ő az igazság tanítója; az új és örök főpap; valamint a dávidi király, aki a pásztorok pásztora.
Az új dokumentum fontosnak tartja a különböztetést, a mérlegelést, amely a hivatás elbírálására vonatkozik. Ez a papnevelő közösség, szűkebb értelemben pedig az ordinárius feladata, amelynek a képzés egész folyamatában meg kell nyilvánulnia. A papnevelésnek négy fő fázisa van: propedeutikai, filozófiai, teológiai és pasztorális. Ezek mindegyike alkalmat nyújt a papnövendékek értékelésére. Ebben nem csak a tanulmányi osztályzatokat kell figyelembe venni, hanem az emberi érési folyamatot is.
A dokumentum azt is hangsúlyozza, hogy a püspöki karoknak kell kidolgozniuk az adott országra a papnevelés részletes szabályozását. Ennek alapján állítja össze a megyés püspök a szemináriumok „házirendjét”. A kettő plusz négyéves képzés kezdetekor olyan végzettséggel kell rendelkeznie a jelöltnek, ami az adott országban a felsőfokú tanulmányok megkezdéséhez szükséges.
Fontos, hogy a papi hivatás nem csak egy már megszerzett kompetencia, nem egy polgári foglalkozás – Krisztus hívja az egyes embert erre a feladatra, ennek kialakulása pedig egy belső folyamat eredménye. A papi identitás azt jelenti, hogy valaki Krisztus tanítványa, olyan ember, aki mások javára működik a hármas krisztusi szolgálat alapján. A papnak két, egymással feszültségben álló alapvető rendeltetése van.
Ő a helyi közösség pásztora. Ugyanakkor tanító is, akinek képesnek kell lennie arra, hogy továbbadja az örömhírt. „A papi hivatásnak van tehát egy teológiai, de egy spirituális mélysége is, amely a Krisztussal való személyes kapcsolatra épül” – fejezte be előadását a főpásztor.
Orosch János nagyszombati érsek köszöntőjét Tóth László püspöki helynök olvasta fel. Ebben Szent II. János Pál pápa Vita consecrata című apostoli buzdításából idézett: „Szülők, köszönjétek meg az Úrnak, ha gyermeketeket az Istennek szentelt életre hívta. Nagy megtiszteltetésnek kell tekintenetek – miként az is –, ha az Úr egy családra tekint, s egy tagját kiválasztja és meghívja, hogy az evangéliumi tanácsok útját kövesse! Vágyakozzatok arra, hogy egy gyermeketeket az Úrnak ajándékozzátok, hogy ezáltal Isten szeretete növekedhessék a világban.”
A konferencián az 1566. április 23-án létrehozott és 1567-től működő szeminárium történeti hátteréről, az alapító, Oláh Miklós esztergomi érsek személyéről és a papi identitás teológiai, valamint spirituális dimenzióiról hangzottak el előadások. Székely János püspök, a főiskola rektora zárszavában kitért arra, hogy az esztergomi szeminárium Magyarország egyik legrégebbi intézménye. Ez is jelzi, hogy az Egyház egy fontos kincset birtokol: az örökkévaló, teremtő Isten titkát, amelyet évszázadok óta megoszt a világgal. Végül hálát adott a szent életű papnevelőkért és azokért a papokért, akik itt töltötték tanulóéveiket.
