Papagena trambulinon

– Fontos a közönség reakciója egy-egy előadás során?

– Igen is, meg nem is. Minden előadás más, egyrészt mert minden este különböző lelkiállapotban vagyok én mint előadó, illetve a közönség is változik, és ez minden alkalommal más helyzetet eredményez. Operetteknél éreztem leginkább, hogy mennyire függ a nézők állapotától az előadás minősége: vasárnap délutáni előadások alkalmával például előfordul, hogy ebéd után, teli hassal nagyon nehezen koncentrálnak a darabra. De a tekintetben nem befolyásolhat a közönség, hogy nekem mindig a legjobbat kell adnom, függetlenül attól, hogy ki nézi, és mi a meglátása. Persze az is igaz, hogy sokkal könnyebb szépen és jól énekelni, ha érezhetően hálás a közönség. Ha a néző úgy megy ki az előadásról, hogy megérintette a darab, akkor már megérte az este fáradsága, hisz a zene, az ének elsősorban az érzelmekre hat. És a mai anyagszemléletű világban nagyon nagy ereje van annak, ha a kultúra által meg tudjuk érinteni az embereket.

Hogyan hat énekesnői munkájára a sokévi bölcsészkari tanulmány?

– Világéletemben agyalós, gondolkodó ember voltam. Ez sok szempontból előnyös, de vannak hátrányai is. A bölcsészkar nemcsak a szép beszédre, fogalmazásra tanított, hanem világlátást, nyitottságot adott. Mindig is nagyon sok minden érdekelt, és már örülök, hogy a pályám alakulását nem sejtettem ötéves koromban. Amíg nem énekeltem hivatásszerűen, több területen is kipróbáltam magam: voltam kórházban recepciós, dolgoztam kereskedelmi tévénél, női ruházati boltban pólókat hajtogattam, csak mert érdekelt. A színházban most ez úgy jelenik meg, hogy engem nemcsak a szűken vett, „elénekelendő hangok” érdekelnek, hanem minden, ami körülveszi őket: a darab cselekménye, keletkezése, szerzője, a rendező koncepciója vagy a jelmez. Nem az alaposságom az oka ennek, hanem a nyitottságom. Úgy érzem, hogy például az operett is sok mindenre tanított, fejlődtem általa. Természetesnek ható prózát kell mondani (ami a mai operett-előadásokban ritka) és ez jól hasznosítható a komolyabb műfajokban is. Az operett olyan „játszótér” az énekes számára, ahol mindent ki lehet próbálni, ahol semmi sem sok, ahol szabadon lehet próbálkozni a karakterek megformálásával.


Mit tart fontosnak az énekes előadó-művészetben?

– Énektanáromtól és mesteremtől, Kaposy Margit nénitől kapott „üzenetem”, hogy bármit csinálunk, legyen az éneklés, kenyérsütés vagy autószerelés, ha jelen vagyunk benne (elsősorban érzelmileg), akkor az megszületik a kezünk alatt, a torkunkban, a szívünkben. Ha nem tudunk jelen len-ni az életünk akár jó, akár rossz történéseiben, akkor soha nem fog megszületni az, amire igazán szükségünk volna. Én bármit énekelhetek, ha átadom magam a műnek és megformálásának, akkor fog az énektechnikám is jól működni.

Vannak „szerepálmai”?

– Arra vágyom, hogy minél több szerepet ki tudjak próbálni, mert én is abból tanulok, fejlődöm. Szeretem a romantikus operát, de szeretnék egyszer Wagnert vagy kortárs szerzők műveit is énekelni, és szívesen vettem részt például a nemrég zárult Strauss-fesztiválon is. (Persze jó volna Violetta Valéry a Traviátából, vagy Mimi a Bohéméletből…) Egyik nagy előadói példaképem Anna Netrebko, mert egyszerre operaénekes, színész és nem mellesleg nagyon dekoratív nő – ezt a hármat tartom a legfontosabbnak a mai operajátszásban. Mindig is szerettem énekelni, de ami visszatérően a pálya felé húzott, az az, hogy minden alkalommal jólesően megcsapott a színház hangulata és jellemző „illata”. Édesanyám balett-táncos volt, és valahányszor megéreztem a színház különleges atmoszféráját, mindig otthonos érzés fogott el. Ez a hangulat, ez az „illat” hozzám tartozik, annak ellenére, hogy nem rögtön az énekesi pálya felé indultam. A Városmajori Gimnázium diákjaként az Angelica leánykarban énekeltem, és ekkor kezdtem el járni hangképzésre Schultz Katalinhoz, aki megadta az alapokat. Aztán a bölcsészkar mellett készültem fel a zeneakadémiai felvételire, ahol Pászthy Júlia vett a szárnyai alá.

Hogyan van jelen a hite a pályáján?

– Azt érzem, hogy vezetve vagyok az utamon. Semmi sem a véletlen műve az életemben; több szempontból is nagyon szerencsés vagyok, egyrészt mert azt csinálhatom, amit szeretek, aztán azért, mert meg is tudok belőle élni. Mondhatnám mindezt isteni kegyelemnek is.

Fiatal, pályakezdő művészként milyen tervei vannak?

– Érdekel, hogy külföldön hogy boldogulnék, kipróbálnám, hogy mit ér a tudásom odakint. De túl nagy ívű terveim egyelőre nincsenek, leginkább arra vágyom, hogy mindennap úgy keljek föl, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Fotó: Kissimon István

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .