Búcsú Fila Béla professzortól

Fila Béla elment. Élete Ura, jóságos Teremtője és Megváltója hazahívta. Szellemi igazodási pont, mértékadó katolikus teológus, sokak, sokunk számára a magyar katolikus teológiai gondolkodás egyik oszlopa, igazi magiszter, tudós és lelki mester távozott közülünk. Hirtelen csend és hiány maradt utána. Ebben a csendben, ha őrá gondolunk, előbb halkan, majd egyre erőteljesebben újra kimondják magukat bennünk azok a szavak, melyeket szentmiséjében ő is naponta elismételt: „Kezébe vette, áldást mondott, megtörte és tanítványainak adta.” Úgy áll előttünk Fila Béla papi és teológusi élete, mint az a darab kenyér, melyet Ura kezébe vett, bőségesen megáldott, megtört, és kiosztott övéinek.

Kései kollégaként a mesterre és atyai barátra, Fila Béla atyára mint teológusra szeretnék emlékezni, néhány olyan mozzanat kiemelésével, amelyeket már diákként és aztán azóta is sokszor megcsodáltam benne.

Bár régen túllépett a filozófiából a teológia felé, még nyugdíjas dogmatikatanárként is foglalkoztatta a kérdés, vajon mi értelme van önmagában a filozófiának, veheti-e magának az ember a bátorságot, hogy (a teológia helyett) a filozófiának szentelje az idejét. Én azt gondolom, éppen az ő élete a bizonyság az igenlő válaszra, arra, hogy a filozófia nélkülözhetetlen segítséget kínál a teológiának: meggyőződésem, hogy Béla atyát is a filozófia taníthatta meg a kérdezésre, a kérdezésben részéről mindig megnyilvánuló empátiára, amelynek köszönhetően mindig az lehetett az érzésünk, hogy amikor teológusként válaszol nekünk, igazán ismeri és érti a kérdéseinket – ami bizony egyáltalán nem magától értetődő…

Fizikailag törékeny, szellemileg fáradhatatlan, nyugtalan intellektusú pap, tanárember. 1992- ben barátkoztunk meg: láttam őt aludni, kómában feküdni, altatók és fájdalomcsillapítók között félrebeszélni, masszíroztam a talpát, néztem vele filmet, egész testét pucérra borotváltam a szívműtéte előtt Zalaegerszegen. Folyamatos szívproblémák, a végzetes infarktus, utána a nagy és kisebb műtétek – végképp összetörve a kicsi ember. Azért még órákat tart az egyetemen, örül a fiataloknak, de az első előadása után pihennie, feküdnie kell a szobájában: „Kifújom magam, a küszködést.”