Fotópályázatunkra – amely 2014. szeptember 30-án zárult – rengeteg kedves, megható és vidám kép érkezett. Nagy örömünkre csupa olyan, amelyek a nemzedékek közötti eleven kapcsolatról, összetartásról, gyengéd szálakról tanúskodnak.
A pécsi karitász segít az édesanya nélkül maradt ikreknek
A Katolikus Karitász csatlakozott a DM drogérialánc akciójához, amellyel nehéz helyzetben lévő kisgyermekes családokat támogatnak egy évre elegendő pelenkával. A rászorulók kiválasztását és az adományok célba juttatását a karitász végzi. A pécsi csoport most annak a mágocsi családnak nyújt segítséget, amelyet váratlan tragédia ért.
Sokan örömmel vették a hírt, amelyből kiderült: a 2013-ban induló új nemzeti alaptantervben helyet kap a családi életre és kapcsolati készségre nevelés témaköre. Kopp Mária a Népesedési Kerekasztal néven működő szakmaközi csoporton belül elindított egy Családi Életre Nevelés (CSÉN) munkacsoportot, amely célul tűzte ki, hogy a kerettantervek elkészítéséhez kidolgozza azokat a legfontosabb témaköröket és kompetenciákat, amelyek a családi életre való felkészítéshez szükségesek.
Interjú Magyar Balázs pszichiáterrel a kamaszok lelkivilágáról
„A tizenéves általános és középiskolások, a felnőtté válás küszöbére ért fiatalok körében sok lelki segítőre és segítségre van szükség, mert ebben a korban rendkívül gyakori az érzelmi bizonytalanság, ami – a mai világra jellemző megannyi csábítással párosulva – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a fiatal képes nagyon eltévedni” – állítja Magyar Balázs pszichiáter, addiktológus, akit arra kértünk, fejtse ki bővebben a Katolikus Társadalmi Napokon e témáról elhangzott előadásának főbb gondolatait.
Új kilátó készült a Pilisben, a 756 méter magas Pilistetőn. A Dunántúli-középhegység legmagasabb pontján most átadott, több mint tizenhét méter magas építmény Boldog Özsébről kapta a nevét, aki a XIII. században a térségben élő remetéket összegyűjtve alapította meg az egyetlen magyar férfi szerzetesrendet, a pálosok rendjét.
„Hic mortui vivos docent” – Itt a holtak az élőket tanítják. Ez a latin mondás a sírfeliratuk azoknak az embereknek, akik önszántukból felajánlották testüket, szerveiket haláluk után az orvostudománynak. A katolikus egyház a véradáshoz és a szervadományozáshoz hasonlóan a szeretet egyik legszebb megnyilvánulási formájának tartja ezt.
Megállok cellafényben. Az ablak magasan, nem lehet kilátni, a fény, valahonnan a messzeségből, beesik, végigsúrolja a falat. A fénytapasz alatt kicsiny asztal, rajta mécses. Ég. Vékony kis láng. Még lejjebb szalmával vagy kukoricahánccsal töltött zsák. Fekvőhely. A földön. Az utolsó fekvőhely. Az utolsó éjszaka. Az utolsó beszoruló fény. Az utolsó ajtónyitás. Az utolsó lépések. Az utolsó szabad ég. Minden utolsó… Körülnéz? Vagy már nem is lát? Máshogyan néz? Néhányan állnak ott. Hárman az oszlop körül. Bitófa. Ketten a hurokba akasztott testet tartják, a harmadik a lábra kötött, csigára font kötelet húzza. Még nem. Még él. Az utolsó hivatalos iratot föl kell olvasni: elutasítva. Odébb orvos, kezében szakmai táska. A halál beálltát meg kell állapítani. Elvégre rendnek kell lenni. Odébb saroglya. Amilyennel a parasztemberek a trágyát hordják ki a földre. A holttestet – hullát – arra. De még él.