A pillanat angyala

Akár egyenként is végiggondolhatjuk, mi mindenre tekintünk csodálkozás, hála, öröm nélkül, csupán közömbös „berendezési tárgyakként”, amelyek a kényelmünket, komfortérzésünket, nyugalmunkat szolgálják. Sőt talán titkon az egész világot ilyennek tartjuk: „díszletnek”, amely csak értünk, miattunk létezik. Egy alma, a hajnali tea vagy kávé, a friss reggeli levegő, a busz, amelyre felszállunk, a kollégák, akikkel napról napra viccelődünk, és jó csapatnak érezzük magunkat, a szék, amelyre a munkahelyünkön leülünk, a feladataink, amelyekkel kedvvel foglalkozunk, a gondolataink, amelyek közül egyetlenegyet sem tudunk „behívni”, kikényszeríteni, hanem egyszer csak előtűnnek a semmiből, szinte csodába illő módon újra meg újra megszületnek. Néha ez is eszembe jut: milyen bénító lehet, amikor valakit cserben hagynak a gondolatai, például Alzheimer-kór következtében. És a szavai – amelyek általában önkéntelenül tódulnak az ajkunkra, és mit sem érzünk természetesebbnek, mint hogy kimondhatjuk őket. Nos, csak egy kicsit kell megkaparnunk a biztonságosnak tűnő felszínt, és máris kiderül, hogy kaptuk és napról napra ismét ajándékba kapjuk őket.

Mit tehetnénk, hogy ne legyünk annyira közömbösek? Kell-e egyáltalán tennünk valamit? Hiszen azért, amik vagyunk, azért, hogy éppen ilyenek vagyunk, vagyis önmagunkért itt és most hálát adni kissé mesterkélt dolognak tűnik. Sőt farkába harapó kígyónak: azért adjunk hálát, hogy hálát tudunk adni, és ez utóbbiért megint, a végtelenségig? Meddig hátrálhatunk? Felfoghatjuk-e egyáltalán, hogy lehetne minden másképpen is, hogy lehetnénk szegények, betegek, elhagyottak, megvetettek, börtönlakók? Hogy minden és mindenki, aki-ami körülvesz minket, esetlegesen került az életünkbe? Ki képes olyan kegyetlen lenni önmagával szemben, hogy végiggondolja és belássa: juthatott volna osztályrészéül a jelenleginél sokkal nyomorultabb sors is? És ki akarná azzal sokkolni magát, hogy bármelyik pillanatban történhet vele valami rossz, tudatosítani, hogy életünk úgymond pókfonálon lóg a szakadék felett.


„Az angyallal egyszer mindenki találkozik”, mint a Pintér Béla darabjaiban el-elhangzó Hamvas Béla-idézet figyelmeztet. Várjuk-e ezt a pillanatot? Féljünk-e tőle? Talán az is elég, ha csak tudatosítjuk: érkezőben van. De nem riogatás ez? Nem keseríti meg a jelent, ha a jövő ma még ismeretlen és kiszámíthatatlan sorscsapásairól fantáziálunk?

A lényeg az, hogy ráébredjünk: ebben a pillanatban nehéz lenne nálunk szerencsésebb és gazdagabb embereket elképzelni. Hogy miből fakad ez a nagy-nagy gazdagság? Abból, hogy miénk a mai nap, hogy itt vagyunk, és a jövőről gondolkodhatunk, döntéseket érlelhetünk, bizakodhatunk és cselekedhetünk. Hogy van kihez szólnunk, és vannak szavaink.

Egy barátomnak tizenévesen nyolc hónapon át gipszágyban kellett feküdnie. Ő érti, mire gondolok. Egy hajléktalan ismerősöm e pillanatban arra vár, hogy tésztát vigyek neki a térre. Ő érti, mire gondolok. Azok, akiket senki sem látogat a kórházban vagy a börtönben, értik, mire gondolok. Ahogyan azok az idősek is, akiket mindenki elfelejtett, és ha kimozdulnak otthonról, céltalanul ténferegnek a parkban. Az angyal sokakhoz, sokunkhoz talán nem egyetlen pillanat, hanem évek alatt érkezik meg. De egyszer biztosan megérkezik, és akkor minden tágasság, minden mély lélegzetvétel, amellyel ma mintha magát a friss életet szívnánk magunkba, hirtelen a múlté lesz. Egy nap majd váratlanul elveszítjük azt, akiről azt hittük, soha nem válhat el tőlünk, vagy valami olyasmitől kell végleg elbúcsúznunk, amiről úgy gondoltuk, elidegeníthetetlen módon a miénk, az életünk „alkatrésze”. Féljünk ettől? Vágyakozzunk rá? Egyik sem szükséges. Tekintsünk inkább a tükrébe, és örvendezzünk. Mert megadatik, mert megadatott. Mert elkezdődik, hogy elmúlhasson.