Mennyei távlatból

Jézusnak ez az utolsó példabeszéde mennyei távlatba helyezi az elkövetkező napok eseményeit. Ebből a távlatból nézve Jézus keresztútja út a győzelem felé, e távlat nélkül út a totális vereség felé. Jézusnak ez az utolsó húsvétja. Ez az ő húsvétja. Itt és ekkor teljesíti be küldetését: maga lesz húsvéti báránnyá. Ezt a húsvétot mondja Jézus az ő órájának. A hazatérés órája ez. Teljesítve küldetését, győztesen tér vissza az Atyához. Keresztáldozatával újjáteremti az ember méltóságát: Íme, az ember Atyja dicsőségében. Szent Pál apostolt megtérésekor elárasztja a feltámadás fénye (ApCsel 9,3). E fényben Pál a keresztre feszített Jézusban „a dicsőség urát”(1Kor 2,8) látja, a győztes és megdicsőült Krisztust. Krisztus a keresztfán a dicsőség királya. Ebben a világban a doxa, a dicsőség paradox módon nyilvánul meg.


Az emmausi tanítványok úgy tekintik a Jézussal történteket, mint vesztett csatát, mint vereséget, ezért levertek. A feltámadt Jézus tárja fel nekik a prófétai tanítást, hogy olyan világban élünk, melyben a vereség a győzelem ára: ezeket Krisztusnak el kellett szenvednie ahhoz, hogy „bemenjen az ő dicsőségébe” (Lk 24,26). Passiójának kezdetekor, amint Júdás kimegy az éjszakába, Jézus kinyilvánítja: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne” (Jn 13,31). Händel oratóriumában, a Messiásban a Jézus halálát megéneklő szoprán ária után nyomban felharsan a diadalmas ének: „Emeljétek föl fejeteket, kapuk, / emelkedjetek föl, ti örök ajtók! / Hadd vonuljon be a Dicsőség Királya! /Kicsoda ez a Dicsőség Királya? / Az Úr, a hatalmas és a hős, / az Úr, a hős a harcban”. Ezt a 24. zsoltárt a keresztény hagyomány a kezdetektől Jézusra, a kereszten aratott diadalára vonatkoztatta.

Milyen érzésekkel várta Jézus az ő húsvétját? Örömmel, vágyakozva? Félve, aggodalommal? Az ő belső világára ezen ellentétek, ellentétes érzések egysége, harmóniája volt a jellemző. Különös, hogy Szent János evangéliumában Jézus az örömről, az ő öröméről, a szenvedése előtt, az utolsó vacsorán beszél. Ennek az örömnek az oka nemcsak az, hogy visszatér az Atyához, hanem az is, hogy ott majd kéri az Atyától a tanítványok számára a Szentlelket, hogy általa az ő öröme a tanítványok öröme is legyen (Jn 15,11). Jézus akarja, várja, hogy tüze, szeretete, az ő órájának, áldozatának köszönhetően pünkösdi tűzként lángra lobbanjon az emberi szívekben (Lk 12,49). De az evangéliumok nem hallgatják el azt sem, hogy Jézus szorongva (Lk 12,49) és megrendülve (Jn 12,27) gondol az ő órájára. Közeledtével halálos gyötrelem (agónia) tör rá, hideg verejtékben úszik, remegve, gyermeki mód kéri az Atyától – Apának, Abbának szólítva őt (Mk 14,36) –, hogy távozzék el tőle ez az óra (Mk 14,35). Az Atya atyai módon hallgatja meg Fia kérését, erőt önt belé, aki ezzel az erővel tudja kimondani és teljesíteni: „de ne az én akaratom legyen, hanem a tied!” (Lk 22,42), hiszen „ezért az óráért jöttem, Atyám dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,28).

E távlatból látja Jézus a küldetését. E távlat nélkül viszont minden kilátástalan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..