Aztán ittunk egyet szentelési jubileumára. Mezőnyárádi szerzetesi házukról is beszélt, ahol fogadalmat tett. Az örök-elköteleződést Don Bosco fiaihoz már Torinóban mondta ki. 1956 fordulatot hozott számára: a pedagógia helyett a magyarok közötti pasztorációt választotta. 1965-ben Németországba került, Stuttgartba. Iskolaszervező volt, cserkészmunka irányítója, tagja a papi szenátusnak. Havilap-alapítóként is ismerték. Egy alkalommal – már itthon – hosszan válaszolt, amikor Márton Áronnal való kapcsolata jött szóba. Ő és Mindszenty bíboros személye rendkívül fontos volt neki, így került abba a keresztény karitatív szolgálatba, amely számára Rómában kezdődött, az Üldözött Egyházak Segélyszervezetében. Amikor jelzett római találkozásunk történt, már Königsteinben élt, a Keleti Osztály vezetője volt, járta a különböző országokat.
Valahányszor meglátogattam a budai alapítványházban, ahol végül megtelepedett, erős bizalommal telve emlegette: „Mindszenty bíborost talán még életemben boldoggá avatják.” 1980-ban ugyanis elvállalta a mártír emlékezetű főpap boldoggáavatási eljárásának vezetését. Aztán még három püspökét. És sokakét. Egyszer hivatott: „Mennyire ismerted Bálint Sándort? Több mint két órán át írta a jegyzőkönyvet vallomásomról.”
Életében nem avatták boldoggá Mindszenty bíborost, Bálint Sándor oltárra kerülésére is várni kell. De többeket a boldog lelkek társaságában tisztelünk, akiknek „ügyét” vállalta. Rendületlenül fáradozott, fordított, írt, gondozta a Mindszenty Alapítványt, a Don Bosco Kiadó igazgatójaként több szalézi művet kiadott, fordíttatott. Jómagam sem hiányoztam munkatársai közül. Utoljára karácsony előtt beszéltem vele – telefonon stiláris feladattal akart megbízni. A kézirat már nem érkezett meg, a Don Boscót modern szemmel látó olasz szerző izgalmasnak tűnő könyve…
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje méltán illette meg a múlt évi októberi forradalmi ünnepen. A magyarság, az ifjúság jövője, az egyház és saját rendjének szolgálata ugyanazt jelentette neki. Január 6-án eltávozott közülünk, nyolcvanötödik születésnapját már odaát ünnepli – bízom benne, jeles szaléziek között, mi pedig mondjunk el egy fohászt a ravatalánál, s ne felejtsük: a folytonos munkálkodás – mint az övé is volt – meghozza krisztusi gyümölcsét a nehéz sorsú magyarságnak…
