A szolgálatot teljesítő atyák az apostoli tábori helynöktől kapták megbízásukat, mint a közös hadseregbeli lelkészek. A kitört háborúban rendkívüli körülmények között kellett helytállniuk a katonáknak és a tábori lelkészeknek egyaránt. A technikai fejlődés a korábbiaknál pusztítóbb fegyvereket eredményezett, és egy új, eddig ismeretlen háború alakult ki, amely hatalmas veszteségeket és rendkívül sok sebesülést okozott. Az embertelen körülmények között harcoló katonáknak sok támogatást jelentett a papok jelenléte. Igyekeztek minden ezred számára biztosítani tábori lelkészt, aki a katonákkal töltötte minden idejét. Munkájukra a sebesült katonák mellett volt a legnagyobb szükség. Kétségbeesett, gyakran súlyos állapotban levő embereknek kellett lelki vigaszt nyújtaniuk, ellátva őket a szentségekkel. A rendkívül nagy veszteségek miatt szinte folyamatosan folytak a temetések. A sírokat előre megásták, és a közlegényeket gyakran temették tömegsírokba. A elhunytak azonosítása és a halotti bizonyítvány kiállítása is a lelkész feladata volt. A végső útra nem mindig tudták elkísérni a katonákat – főleg a sok áldozatot követelő hadműveletek után –, ilyenkor utólag áldották meg a nyughelyeket. A tiszteket minden alkalommal külön, fakoporsóban helyezték végső nyugalomra, és mindig egyházi temetésük volt. Előfordult, hogy az elesett hőst a frontvonal mögött kialakított temetőben ideiglenesen temették el, majd exhumálták, és a hazaszállított hamvakat katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyughelyére. Szomorú kötelesség volt a hozzátartozók értesítése. Ebből a századírnok mellett a lelkészek is kivették a részüket. Előfordultak egyedi esetek is: „… a hős fiú nekem jó barátom, az ezrednek szeretett tagja, kiválóan teljesítette mindvégig kötelességét. Katonái rajongva szerették. Nagyon fáj a csapás, ami Önöket érte, így hát el tudjuk képzelni az Önök nagy fájdalmát. De reméljük, hogy a Mindenható Isten, ki ezt a keresztet vállunkra helyezte, erőt fog adni annak elviselésére. Ő adta, ő vette el…” – írta Hoitsy Pál, a székesfehérvári 17-es gyalogezred tábori lelkésze Csokonay Emilnek fia, László hősi halálakor a hivatalos értesítés helyett. Különös és szívszorító érzés volt a honvédeknek családjuktól, szeretteiktől távol tölteni az ünnepeket. „…a szentestén, mely máskor a szeretet virágát fakasztja ma a gyűlölet gyoma virágzik… Szomorú, fekete karácsony!… De mégis…Mintha aranyló ködöt suhanó szárnya érintené a lelkemet… Rózsaszínű csillogó fátyolon át, mint édes gyermekálmok tündöklő gyertyás, aranyos felrakott, műzuzmós karácsonyfák osonnak a rajvonal elhagyott baljóslatú zordságába… Ideszökik az otthon… Álmodunk. Közben felzúgnak a tűzsikolyú ágyúk, és gyilkos rombolással parodizálják a szeretet szentséges ünnepét…”– írta egy tizennyolcas honvéd a távolban töltött ünnepről. Meghittséget, illetve a nagy eseményekre való lelki felkészülést is biztosítani kellett, ami a lelkészek feladata volt. Ilyenkor a honvédek különösen igényelték a lehetőséget a gyónásra, áldozásra és szentmisehallgatásra. Ezt biztosították számukra, amennyire csak lehetett. Az ünnepek mellett a hétköznapokon is igyekezett a hadvezetőség biztosítani azt, hogy a hívő katonák megélhessék hitüket a fronton is. Rendszeresen tartottak tábori miséket, melyre lehetőség szerint minden katonát elengedtek, ahogy a szolgálat ezt lehetővé tette. Ekkor a honvédeknek lehetőségük volt a szentgyónásra és szentáldozásra is. Ezeket a szabadtéren zajló miséket gyakran megzavarták ellenséges támadások, nem kis veszélyt jelentve a résztvevőkre. A körülmények miatt gyakran tartottak ökumenikus szertartásokat is: „…a nem szigorú értelemben vett felekezeti lelkészi szolgálatot végeztünk, az embert csak mint harcost tekintettük, kinek lelke szomjúhozza az onnan felülről jövő enyhülést. Így elkerültük az átkos felekezeti kérdést és ezeknek a feszegetését. Az olyan nagyon szükséges lelki együttműködés csak így volt lehetséges. 1914-ben Galíciában a szomorú emlékű Gay nevű magaslat lábánál a kassai 34- esek római katholikus lelkészével, Szőllősy Istvánnal együtt tartottunk istentiszteletet az egész ezrednek, s kölcsönösen részt vettünk egymás szertartásán. Ez a tény olyan jó hatással volt a jelenvoltakra, hogy ennek ismétlését óhajtották…” – írta erről egy visszaemlékező. A háborús körülmények között előfordult, hogy a tábori páter szokatlan körülmények között találta magát : „… a századparancsnokok közül Illés László elesik, Ember főhadnagy súlyosan megsebesül (haslövés). A tiszt nélkül maradt kétszázadnyi legénység fölött Kun Lajos tábori lelkész veszi át a parancsnokságot, s még három rohamot visszaverve, csak 21h-kor vonul vissza. Egész éjjel menetelve, augusztus 31-én délelőtt 10 h-kor érkezik az ezredhez 218 emberrel…” – olvasható a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred emlékkönyvében. Hogy mit jelentett az atyák jelenléte a katonáknak, jól mutatja vitéz Pávai Mátyás Sándor nyugalmazott altábornagy visszaemlékezése: „… ott voltak a derék tábori lelkészek mindenütt a katonák lelkének erősítésére az ütközetek kezdetekor, a harcok tartama alatt a lövészárkokban és a rohamokban, bátorítva, buzdítva, lelkesítve a hagyományos magyar virtusra, bátorságra s vitézségre a fáradságot nem ismerve, minden körülmények között segítségükre siettek a katonáknak…”
